Fuss az életedért (ItaShisui♡)

1❤

Shisuival egymás mellett futottunk, míg Sasuke a nyakamba kapaszkodott. Nem tudta hogy miért megyünk el és hogy hova tartunk, mégis kérdés nélkül velünk jött. Nem hozhattunk több embert. Így is nagy volt a valószínűsége annak, hogy a Hokage utánunk küld pár osztag ANBUt. Nagyon gyorsan el kellett tűnnünk. Csak a legfontosabb cuccainkat hoztuk. Kicsit elgondolkoztam és csak azt vettem észre, hogy megbotlok valamiben. Csúnyán elestem volna Sasukével együtt, ha Shisui nem tart meg. Hosszú, kecses ujjai az alkaromra fonódtak. Kellemes volt a hideg érintése.
-Minden rendben Itachi?-kérdezte komoly hangon. Bólintottam és már mentünk is tovább. Nem tudtam hogy mégis merre. Shisui azt mondta hogy tud egy biztonságos helyet, és én kérdés nélkül követtem. Mi mást tettem volna? Megbízok benne.
-Itachi velünk vagy?-kérdezte azzal az aranyos félmosollyal az arcán, amit annyira imádok.
-Bocsáss meg. Elgondolkoztam. Mondtál valamit?-kérdezem bűntudatosan lesütve a szemeim. Hirtelen megérzem keze hűvös érintését az államon. Óvatosan de mégis ellentmondást nem tűrően forditja maga felé az arcom, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.
-Na máris jobb-mondja mosolyogva.-Csak azt mondtam az előbb hogy sötétedik. Meg kéne állnunk valahol. Éjszaka veszéjes tovább mennünk.-Egyetértően bólintok és a legközelebbi falu felé vesszük az irányt. Betérünk egy kis fogadóba és Shisui kér egy szobát. Természetesen a legfelső emeleten van, úgyhogy vihetem fel Sasukét, aki idő közben elaludt. Shisui előttem megy fel a lépcsőn, úgyhogy észrevétlenül gyönyörködhetek benne. Legalábbis ezt hittem.
-Miért érzem magamon a tekintetedet Itachi?-kérdezi, de hangjából tökéletesen hallatszik hogy mosolyog. Szeret zavarba hozni, és általában elég könnyen sikerül is neki.
-Fogalmam sincs miről beszélsz-próbálok nyugodtnak hangzani, miközben a szívem heves ütemben ver. Csak remélni tudom hogy annyiban hagyja a dolgot. Apró nevetés hagyja el ajkait de nem válaszol semmit. Mikor végre felérünk a harmadik emeletre a folyosó vége felé veszi az irányt. Természetesen majdnem a legutolsó szobát kaptuk meg. Mikor odaér kinyitja az ajtót, én pedig lerakom az alvó öcsémet a szoba közepén álló franciaágyra.
-Nem úgy volt hogy kétágyas szobát kérsz?-kérdezem szórakozottan, de természetesen egyáltalán nem zavar a kialakult szituáció.
-Már nem volt egy szabad sem-válaszol szerelmem, de ahogy látom őt sem nagyon feszélyezte a helyzet. Szája sarkán apró, szinte észrevehetetlen mosoly bujkált. Hirtelen elfogott a vágy, hogy megcsókoljam, hogy elfektessen azon a hatalmas, puha ágyon és érezzem, hogy kíván. Inkább nem folytattam ezt a gondolatot, mert túlzottan felizgatott volna.