Az emberi fertő

Prológus

Köd borított mindent. Az idő borús volt és már kezdett sötétedni. A temető ijesztő látszatát a fákról ide-oda repkedő varjak károgása csak fokozta. A környék viszont üresen hallgatott. A szél susogott csak és zörgette a fák még megmaradt száraz leveleit. – Ez béna! – vágtam a naplóm közepébe a tollamat csalódottan, majd magam mellé hajítottam az egészet elkeseredetten. Átölelve felhúzott lábaimat a térdemre borultam. – Szánalmas klisés szarság! Még írni se tudok valami normálisat! – siránkoztam magamban, valami használhatón gondolkozva. Viszont az egyetlen, ami újra és újra felötlött bennem, az a fájdalmas emlékek sokasága. Könnyek égették a szemem. – Arra még nem állok készen, hogy arról írjak – dőltem hanyatt, hátamat a hideg sírkőnek támasztva és bambán körül néztem. – Eddig is ekkora volt a köd? –gondolkoztam el. Aztán hirtelen kirázott a hideg. Magam alá húztam a lábaimat és úgy sasoltam körbe. Továbbra se láttam egy lelket sem a temetőben. De valahogy mégis úgy éreztem, mintha lenne ott még valaki.

Újra az ölembe vettem a naplómat, hogy eltereljem a figyelmem a kísérteties érzésről. Aztán meghallottam. Megint. Mint akkor...

- Nisssyyy! – suttogta. Ijedten pillantottam körbe.

Semmi.

A lapokat néztem. Próbáltam összpontosítani.

- Nisssyyy...

Megint felkaptam a fejem.

Semmi.

Lassan letettem a naplóm és felkeltem. Leporoltam magam, miközben a környéket fürkésztem. Körbe kerülve a sírkövet, kerestem a hang forrását, de senkit, sőt semmi élőt nem láttam a közelben.

- Élőt? – futott át az ijesztő gondolat a fejemen. – Ez hülyeség! Nincs itt senki! – legyintettem magamnak, majd visszafordulva a cuccomhoz felsikítottam és hanyatt estem.

A köd mintha őt burkolta volna körbe vagy belőle áradt volna. Vagy a köd része lett volna? Feketébe öltözve állt a sírkő mellett. Farmer. Bőrkabát. Sötét haj. Kísértetesen hideg halványszürke szemek. A sírfeliratot tanulmányozta csendben. Felkeltem, ismét leporoltam magam és közelebb léptem.

- Nem akartalak megijeszteni – mondta mély, dörmögős hangon a férfi, le sem véve a szemét a sírkőről.

- Csak... nem számítottam társaságra... itt – feleltem még mindig kicsit zavarodottan.

- Megértem. Ide azért jár ki az ember, hogy egyedül lehessen – mondta kísértetiesen. – Már amennyire egyedül lehet lenni egy temetőben – villantott ijesztő félmosolyt felém pillantva.

- Maga is szokott ide járni? – kérdeztem. Nem mintha csevegni akartam volna. Csak tisztázni, számíthatok-e még a feltünésére.

- Mondhatni – csillant meg valami a tekintetében.

A hideg futkosott a hátamon tőle. Újra a sírkő felé fordult. – Nagyon fiatalok voltak még – állapította meg... együtt érzően? Nem tudtam eldönteni. Olyan... érzelemmentesnek tűnt a fickó.

- Igen. Azok voltak. – Hiába hangoztattam mindig az ellenkezőjét nekik.

- Mi történt velük?

- Autóbaleset.

Hallgatott.

- Jellemző.

- Tessék?! – háborított fel kicsit, amit mondott. – Mégis ki mondd ilyet?

- Az emberek felelőtlenek – mondta hidegen.

- Nem az ő hibájuk volt! – védtem őket egyre ingerültebben, közben újra a könnyeimmel küszködve.