Az emberi fertő

22 éve valahol egy kádban...

Már nem éreztem a fájdalmat. Csak ürességet. A munkában a sértegetések leperegtek rólam. Csak monotonon felvettem a rendelést és kivittem az asztalokhoz. Hazafelé menet valaki nekem jött. Teljes vállal arrébb lökött, de én csak bambán odébb billentem és ballagtam tovább. Otthon megettem a kevés maradékot, amit az étteremből hazahozhattam, majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy elkészüljek a lefekvéshez.

Mindig is afféle tusolás párti voltam. Gyorsabb, tisztább, egyszerűbb volt, mint a fürdő. Szerettem az érzést, ahogy a forró víz csak mossa le rólam a mocskot, amit nap, mint nap rám tapasztanak.

Mielőtt egyedül maradtam, még az anyám halála és a mostoha apám letartóztatása előtt, a zuhany alatt töltött időim voltak a legbékésebbek és biztonságosabbak. Ahogy a kád aljában kuporogva a víz elmosta a könnyeimet, és én nyugodtan kizokoghattam az aznap szerzett sérelmeimet. Mikor végre senki nem bántott.

A veszély, a fenyegetés azóta már elmúlt, de a lelkem halott volt, és csak az esténkénti tusolás nyújtott egy kis békés, nosztalgikus élményt. Aznap este mégis a csapot nyitottam meg a zuhanyrózsa helyett, és fürdővizet engedtem magamnak.

A tükör elé léptem, és egy zombi nézett vissza rám.

Sosem szerettem a tükörképemet. Minden az arcomon, a testemen csak a fájdalomra emlékeztetett. A hegek önmagukért beszéltek. Ha pedig valamit szépnek láttam magamon, csak düh öntött el, mert tudtam, hogy amiatt kellett annyit szenvednem.

A most visszanéző lány viszont nem nyújtott valami szép látványt. Sápadt, összeesett arc. Üveges, fakó tekintet. Az egykor kéken csillogó szempár mostanra szinte teljesen elszürkült. A kislányként aranylón ragyogó fürtök most szenvtelenül meredeztek, elő-elő bújva a hátrakötött kócos kontyból. A cserepes ajkak enyhe undorra rándultak. Az állon apró könnycsepp szabadult útnak a föld felé, és hirtelen az öklöm a tükör közepének összezúzott darabjai között találtam.

Elemelve a kezem, a kézfejemről szilánkok és tükörpor szóródott a mosdókagylóba. Hajszálnyi sebekből kezdett finoman szivárogni a vér. Végül a karom csak élettelenül mellém zuhant.

Miután még pár percig csak bámultam tükörképem darabkáit, határozott léptekkel a nappaliba igyekeztem, a kanapén heverő kézitáskám mellé vetődtem, és idegesen kezdtem átkutatni.

Fél perc turkálás után meg is találtam a múlthéten munkából csórt gyógyszeres üvegcsét. – Anyu halála óta, hogy minél kevesebb időm legyen gondolkodni, másodállásban egy öregek otthonában önkénteskedtem. – Lepattintottam a kupakot, a tenyerembe szórtam pár szemet, majd vissza, és a fürdőbe siettem.

A kád ekkora már igencsak tele volt, szóval gyorsan elzártam a vizet.

A pólóm aljáért kaptam, hogy elkezdjek levetkőzni, de bevillant valami, és elengedtem. Ismét az összetört tükörbe néztem, vártam, hogy meggondoljam magam, de... végül újra felvettem a kis gyógyszeres dobozt, a tenyerembe öntöttem a tartalmának felét, és lenyeltem az összes tablettát, amit csak tudtam.

A mosdókagylóba dobtam a már majdnem kiürült dobozt, és ruhástól léptem a kádba.

A forró víz égetett. Rák vörös lett a bőröm pillanatok alatt. Olyan érzés volt, mintha elevenen akartam volna megfőzni magam. – A hideg vizes csapot is megnyithattam volna – jelent meg az utolsó, cinikus gondolat a fejemben, miközben teljesen elmerültem a vízben, megpróbálva ott maradni, amíg el nem sötétül minden...

És többet már nem buktam fel.