Karcolt lemez

Chapter One

— Kérlek mondd el nekem, miért hívtad fel ezt a számot — indítottam el a csevegést a szokásos bemutatkozás után. Nagyon figyeltem arra, hogy lassan, nyugtató hangon beszéljek, hátha már ez hatalmas segítséget jelent a vonal másik végén lévőnek. A csend nagyban megkönnyítette a helyzetemet a koncentrálás terén, habár tudtam, hogy mindez mesterkélt. Ha kidugnám a fejemet a kis dobozomból - amit egyesek irodának neveznek - megdöbbenve konstatálhatnám, hogy tulajdonképpen bődületes hangzavar van. Rajtam kívül vagy harmincan beszélgetnek egyszerre más – más emberrel, és annak ellenére, hogy inkább halkabban szólunk vissza a telefonba, a sok alkalmazott mégis zsivajt generál. Pontosan ezért találták ki, hogy hangszigetelt üvegek közé bújtatnak minket, így elég kis terünk maradt. Ha valaki klausztrofóbiával küzdene, már rég elmenekült volna innen, ugyanis a munkaidő jelentős részét a kis zugunkban kell eltölteni.

Szerencsére engem semmi nem tudott eltántorítani attól, hogy a szegényes költségvetésű alapítványnál önkénteskedjek a szabadidőmben. Alapvetően csak egy kevés négyzetméterű emelet áll rendelkezésükre, ebből a szempontból vizsgálva pedig jól oldották meg az elosztást. Tehát nem volt semmi gond, bár több kollégám is panaszkodott már, amit a kis konyhában hallottam meg véletlenül, mikor én is pont akkor készítettem el egy teát, amikor ők vitatták meg az élet nagy dolgait. Jóval idősebbek voltak nálam, tekintve, hogy én tizenkilenc évesen még csak épphogy beléptem a felnőttek világába, ők már harminc felett taposták az éveket sorra. Az elején nem értették, hogy miért vagyok itt, kérdezgettek egy ideig, én mégsem adtam konkrét választ. Szerencsére egy idő után megunták vagy megszoktak, így zavartalanul tehettem a dolgomat, mint ahogy ma délután.

— Nem tudtam már kihez forduljak... Annyira el vagyok keseredve — egy fiatal lány hangja csengett az érzelmektől. Több másodperces szüneteket tartott a mondatai között, vagyis nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ki bírja mondani ezeket a szavakat. Figyelmesen hallgattam, minden apró jelet észre kellett vennem, elemezni, ami alapján közelebb tudok kerülni a problémájához. Rá kellett hangolódnom a lelkiállapotára, igyekeztem beleélni magamat a helyzetébe. — Már nem bírom... ez az egész sok ... több, mint amit én el tudok viselni — hirtelen élesebben, gyorsabban kezdte venni a levegőt. Ez a pánik jele, gyorsan lépnem kellett valamit.

— Nagyon jól tetted, hogy felhívtál. Én segítek neked, nem kell egyedül megbírkoznod a nyomasztó dolgokkal, rendben? Arra szeretnélek kérni, hogy lassan és mélyen lélegezz párat, miközben beszélek.

— Rendben — egyezett bele, és hallottam, hogy igyekszik megfogadni a tanácsomat.

— Remekül csinálod, nagyon ügyes vagy — dicsértem meg azonnal. — Folytasd nyugodtan. Már nem vagy egyedül, itt vagyok veled. Szeretnék segíteni neked. El tudod mondani, hogy pontosan mi történt veled? — óvatosan ejtettem ki a szavakat, akárcsak a sütőből kivett forró tepsivel kéne egyensúlyoznom. Igyekeztem olyan barátságos lenni, amennyire csak tudok, bár ez nem esett nehezemre, de most még inkább ügyeltem rá, hiszen nem akartam semmit elrontani. Túl sok forgott kockán.

— Jó, rendben... Kikerült rólam egy kép az internetre — itt vett egy tényleg igazán mély levegőt — nem volt rajtam túl sok ruha... És mindenki látta... a szüleim, a barátaim, az igazgató... Gyűlölöm azt a szemétládát! — eddig bírta, itt kitört belőle a keserves zokogás. Önkéntelenül is összeszorult a torkom: ez valóban elég súlyos probléma. Az agyam folyamatosan kattogott, próbáltam minél jobban átlátni a helyzetet, hogy kielégítő választ tudjak adni az ismeretlen lánynak. Szóval, biztosra veszem, hogy beszélgetett egy fiúval, aki mindenképpen többet jelentett neki, akár egy barát. Nem tudni jártak–e, vagy csak alakulóban volt a dolog, mindenesetre már ott tartottak, hogy a lány meztelen képet küldött magáról. Abban sem lehetek biztos, vajon szakítás után hozta a srác nyilvánosságra a fotót vagy csak már az elküldése után továbbította a nyilvánosság elé.