Emlékek ölén ~Verseim~

Egy utolsó nyugalom

A sárguló falevél a közelgő őszt idézi,
A hűvös táj felkarolja a lágy szelet.
Nem átallok mélyen a szemedbe nézni,
Istenem, milyen jó csendben ülni Veled!

A hatalmas belső zajra szavakat keresek,
Ha kívül tompa némaság van mégis.
Mint a fákról is elhullnak az őszi levelek,
Aképpen múlok el az ősszel én is.

Elmerülök a levélként elhulló emléken,
Figyelem a csend fojtó szavait.
A kusza gondolatok fonalát eltépem,
Ahogy a nyugalom kitárja szelíd karjait.

A borús égboltból már nem tör ki napsugár,
A forró nyári mező utolsó emléke.
Nincsen se hamva, sem pedig híre már,
Csak egy-egy madár dalol néhol még elvétve.

Furcsa illat vegyül most az avar szagával,
Halálszag csap le a hűvös virradatra.
Egy rejtélyes álom szólít el magával,
Könnyem boldogsággal van mégis átitatva.

Ne eressz el soha! - könyörgöm neked,
Okom van még mindig a felhőtlen örömre.
S ahogy könnyel telik meg fátyolos szemed,
Úgy lel meg az álom karjaidban örökre.