Novelláim

Tycutio

A szobámban ültem. A szobában, amit még a Capulet házban élő emberek nagy része még csak meg sem közelíthetett. Egy embernek mégis örültem volna ha megteszi. Sokan azt hiszik, hogy ős ellenségek vagyunk, és szerintem ezt ő maga is így gondolja. De mégis... Nem tudom teljes szívemből gyűlölni. Amit a Veronai polgárok nagy része lát mikor párbajozunk, az csak egy álarc. Egy álarc, amit sose tervezek levenni. Sose esett jól, mikor kardot rántottunk egymás ellen. Persze az ő arcán nem ez tükröződött. Láttam rajta, hogy szeret az idegeimen táncolni, és hogy szereti, ha élet-halál harcot vívhat ellenem. Én pedig utáltam ezt tenni. Sose hoztam ki magamból a maximumot, mert féltem, hogy a végén az én kardom által leli halálát. Én pedig nem tudtam volna azzal a tudattal tovább élni, hogy tudtam, bizony én öltem meg. Megöltem azt az embert, akit szeretek. Sose jutottunk hála istennek dűlőre, mind a ketten életben maradtunk. Annyira szeretném tudatni vele hogy is érzek iránta, de szerintem ez soha nem fog megtörténni. Hiába tűnhetek Verona egyik legbátrabb emberének, annyi bátorságom mégsincs hogy őszinte legyek az érzelmeimmel kapcsolatban. Tudom hogy fájna. Fájna, hogy az arcomba nevet és kigúnyol miatta. Hisz tudom milyen, rám se hederítene. Ő egy igazi nőfaló, akinek minden 3. napon más nő a szeretője. És épp itt van a baj. Hogy nő kell neki. Egy nő, és nem én.
Gondolataim menetét a Dajka kopogása zavarta meg.
-Bent vagy Tybalt? - kérdezte a szokásos, lágy és nyugodt hangján.
-Igen, itt vagyok - válaszoltam ki.
-Remek, akkor ha szépen megkérlek, elvinnéd egy kicsit sétálni Júliát? Velem akar, menni de vagy 1000 dolgom van. - folytatta a beszélgetést az ajtón keresztül.
Egy sóhaj hagyta el szám majd egy kis gondolkodás után válaszoltam.
-Igen, elviszem.
-Remek,köszönöm! Júlia lent vár a kapuknál. - mondta majd egyre jobban halkuló léptekkel ment dolgára. Hajamba túrtam, majd felkeltem. Kimentem az ajtón, és kulcsra zártam azt. Elindultam lefele a lépcsőn. Mikor leértem, a kapuk felé vettem az irányt, ahol Júlia már izgatottan várt. Nem tudom mit lehet ennyire szeretni a sétában.
-Köszönöm Tybalt hogy elkísérsz! - mondta boldogsággal teli hangon.
-Ugyan igazán nincs mit - sóhajtottam.
Előre rohant egy kicsit. Úgy nézelődött a városban, mintha először járna itt. Mindenre rácsodálkozott, pedig minden harmadik nap ki szokott jönni. Egy kicsit unottan, lassú tempóban haladtam. Leginkább a lábam néztem, de néha fel-fel nézegettem az utca köveiről. Így pillantottam meg őt is. Nyeltem egyet, és reménykedtem hogy nem vesznek észre a kis barátaival. Biztos van jobb dolguk is mint most is az idegeimet húzni. Sajnos hiába reménykedtem. Észrevettek, és hallottam hogy rólam kezdenek el susmogni valamit. Nem teljesen tudtam kivenni hogy mit, de a nevem kristálytisztán kihallottam beszédükből. Sóhajtottam és próbáltam kizárni. Csak mentem tovább Júlia után. Egyszercsak gyors lépteket hallottam magam mögül, majd azt az ismerős hangot.
-Hé! Szép Tybalt! - szólalt meg Mercutio. A francba már. Azt hittem a susmogás elég lesz nekik. De ezek szerint rohadtul nem. Megtorpantam és megfordultam, pontosan vele szemben. A szokásos gúnyos, pimasz mosoly ült száján. Nem is tud róla, hogy azzal a mosollyal egy szempillantás alatt ki tud nyírni. Egyszerűen csodálatos.
-Na mivan elvitte a cirmos cica a nyelved? - mondta gúnyosan.
-Nem Mercutio, csak most épp van jobb dolgom is annál hogy a kis hülyeségeiddel foglalkozzak. - válaszoltam unott hangnemben. Az évek alatt tökélyre fejlesztettem ezt a hangom. Tökéletesen el tudom játszani, hogy valami nem érdekel. Pedig igenis érdekelt. Rohadtul érdelelt.
-Ugyanmár, mégis mi lehetne fontosabb nálam? - mondta egy nevetést elfojtva. Semmi. Pont ez a baj, hogy semmi nem fontosabb nála. Sóhajtottam egyet.
-Júlia. Júliát hoztam sétálni. Most boldog vagy?
-Kihoztad sétálni? És a nyakörv? Na meg a póráz? Jól tudod hogy Verona utcáin nem szabad elengedni póráz nélkül a kutyákat! - nevetett.
Na ez már tőle is sok volt. Beszólt Júliára. Akaratlanul is ideges lettem, erre nagyon harapok, hogyha valaki Júliát meri sértegetni. Legyen ez ő, vagy akárki más. Gondolom látszottak rajtam az indulataim.
-Nyugodj meg drága macskakirály! A végén még Júlia gazda nélkül marad - folytatta. Nem bírom tovább. Nem tehet meg mindent. Elmosolyodott, és kardja foglalatára helyezte kezét. Szóval párbajozni akar. Hát legyen. Egy szó nélkül kirántottam kardom a hüvelyéből, mire ő szinte azonnal követte példám.
-Tybalt ne csinálj hülyeséget! Kérlek nyugodj meg és menjünk haza! Eleget sétáltam... - hallottam hátam mögül Júlia kicsit ijedt hangját.
-Naa Tybalt vidd haza a palotapincsit. Eleget sétált már, elfáraaadt. - na itt elszakadt valami. Hogy palotapincsi?! Hogy merészel így beszélni vele?! Teljesen elvesztettem a fejem. Neki rontottam. A hangra, ahogy pengéink összecsaptak, teljesen megborzongtam. Most nem fogtam vissza magam. A legnagyobb tudásom szerint párbajoztam.
És ez nagyon nagy hiba volt.
Szúrtam egy nagyobbat, viszont nem tudta kivédeni. Eltaláltam az oldalát. Sebéhez kapta szinte azonnal kezét. Hátrálni kezdtem. Mit tettem? Szent ég... Mit műveltem..? Én.. Én... Leszúrtam Mercutiot. Mercutio egy nagyobb hegyibeszéd után... Összeesett... És Rómeó kezei között elhagyta a földi életet. Teljesen lefagytam. Hogy tehettem ezt? Miért nem uralkodtam magamon? Ha visszafogtam volna magam... Mercutio élne... És.. El tudtam volna neki mondani mit is érzek valójában. Vagyis... Éreztem. Rómeó dühös pillantást vetett felém. Hamarosan a herceg is a helyszínre érkezett. Amint meglátta halott rokonát, dühös tekintettel nézett rám.
-Tybalt Capulet. - kezdett mondandójába. Nem igazán törődtem vele, csak azon járt az eszem hogy megöltem. A beszéde végét azonban tisztán hallottam. - A büntetésed: akasztás.
Szóval itt a vége. Bár számithattam volna rá. Hisz embert öltem, amiért halál a jutalmam. Legalább újra láthatom majd. Utána mehetek, és elmondhatok neki mindent. Kiönthetem neki a szívem.

*pár nap múlva*

A cellámban lévő ágyam szélén ültem. Bejött két őr, megkötöztek és egy szó nélkül kihurcoltak. Hát eljött a nap. Már nem is nagyon érdekelt. Hatalmas bűntudat nyomta a lelkem. Így legalább megszabadulok ettől az érzéstől. A bitófához vittek. Felvittek a kis peronra, a kötelet a nyakamra rakták. Egy kissebb tömeg gyűlt össze. Viszont kiszúrtam Júliát. Keservesen sírt. Istenem... Meg kellett volna gondolnom mit teszek. Elkezdték a szokásos szöveget. Hogy mi a bűnöm, és a bűnhődésem. Pár perc múlva megnyílt alattam a talaj, és egy kis szenvedés után jött az örök sötétség.