Novelláim

Tycalus

Már kezdett beleőrülni abba a tudatba, hogy a sötét hajú Capulet fiú sose lehet az övé. Hisz ha a fiú viszonozná is az érzéseket, a társadalmi normák, és a törvény se engedné meg azt, hogy Tybalt és Escalus egy párt alkosson. Legalábbis ebben az életben biztos nem. Egyszerűen gyűlölte, hogy minden egyes alkalom, mikor Tybaltal találkozott pillangókat varázsolt a hasába. És az sem különösebben könnyített a helyzeten, hogy unokaöccse, Mercutio egyszerűen ki nem állhatja Tybaltot, ezért rendszeres Verona utcáin hogy ők ketten összekapnak valami apróságon. Aminek következtében Escalus rengetegszer látja Tybaltot, hisz mindig ő vet véget kettőjük harcának. Utálja hogy Mercutio egyszerűen nem tud nyugodtan meglenni Tybalt mellett. Ez nem volt másképp aznap sem. Escalus épp az irodájában ült nyugodtan, mikor Benvolio rontott be hirtelen az ajtón.
-Felség! Mercutio! Tybalt! Siessen! - zihálta a tüsi hajú fiú. Escalus azonnal felpattant a székéből és kiviharzott az irodából, majd percekkel később a palotából is. Nem kérdezte hova kell mennie, hisz tudta jól, Tybalt és Mercutio az esetek 97%-ban a főtéri szökőkútnál esnek egymásnak. Pár perc múlva oda is ért. Szerencsére épp időben. Tybalt épp kardját szorongatta, Mercutio pedig gúnyos mosollyal, karbatett kézzel állt a fiú előtt.
-Elég! Mindenki nyugodjon le! - sietett oda Escalus. Tybaltra nézett, akit majd szét vetett az ideg. De ezt azért mégis megpróbálta leplezni, több-kevesebb sikerrel.
-Nem mintha én annyira ideges lettem volna - vont vállat pimaszul a vörös.
-Csendet bohóc! - modult fel Tybalt. Escalus minden porcikája bizsergett az eréjes hang hallatán, de ezt szerencsére jól tudta leplezni. Megköszörülte a torkát és mondandójába kezdett.
-Döntöttem. Ha ti ketten, még egyszer meg meritek sérteni Verona utcáinak békéjét, mind a ketten bűnhődni fogtok! - mondta nemet nem tűrő hangnemben. Nem esett neki jól hogy a titkos szerelmét, és a rokonát kell büntetnie, de egyszerűen már elege volt az állandó csetepatékból. Mercutio szemet forgatott, és még egy utolsó nyelvnyújtást vetett Tybalt felé. Megfordult majd a 2 másik majommal elrohantak. Viszont Tybalt maradt. Escalus távozni akart a helyszínről, de lábai nem engedelmeskedtek neki. A fiúra nézett, és azonnal összeakadt a tekintetük. Pár percig szemeztek egy árva szó nélkül. Végül Tybalt törte meg a kínos csendet.
-Akar még valamit felség? - mondta unottan. Akart valamit... Őt... Elmondja neki? Ez remek alkalom lenne... De... Mivan ha a válasz nemleges?
-Igen... Tybalt - mondta kicsit félve, nem a szokásos eréjes hangján. - Holnap reggel 8ra gyere kérlek az irodámba.
Tybalt bólintott egyet majd odébb állt. Elindult vissza a palota irányba. Döntött. Holnap reggel elmond neki mindent. Hogy mit érez, hogy mióta érzi... Hátha szerelme viszonzásra lel. Amint hazaért az irodája helyett a szobájába vonult. A nap további részében nem a város gondjaival törődött. Egész végig a másnap reggel ment a fejében. Mindent hajszál pontosan megtervezett, és imádkozott hogy ne jöjjön semmi közbe. Mondjuk egy Mercutio rendesen belekavarna mindenbe. De ez miatt nem kell aggódnia ugye? Mercutio reggel 8kor már rég Rómeóék társaságában... Mercutioskodik. Igazából fogalma se volt miket művel az unokaöccse nap mint nap. Annyival volt tisztában, hogy Tybaltot hergeli, és fűzi a nőket. A többiről nem tudott. Nem is nagyon érddkelte, amíg nem embereket öl unalmában.
Hamar eljött az este. Hallotta a szobájából hogy Mercutio is megérkezett, egy nővel az oldalán. Legalábbis csak nem Mercutio kuncog ilyen vékony hangon. Nem nagyon érdekelte hogy Mercutio megint egy újabb kalandot szerzett. Csak a plafont bámulta. Eszméletlenül várta a másnap reggel. Tán jobban mint a kisgyerekek akik másnap kirándulni mennek a szüleikkel. Lassan elnyomta az álom. Reggel szerencsére korán kelt. Kikelt az ágyból, és rendbe szedte magát. Most többet törődött magával, mint bármely más napon. Hisz ma van a nagy nap. Végre kiöntheti a szívét Tybaltnak. Nagyjából fél óra múlva el is készült, majd az irodájába vonult. Leült a székebe és várt. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt a számára. Az óra kattogása egyszerűen idegesítette. Egy kicsit remegett is talán. Hiába ő Verona hercege, mégiscsak ember. Lassan telt az idő, de mégicsak eljött a 8 óra. Tybalt szinte hajszál pontosan érkezett. Amint nyílt az ajtó, Escalus pulzusa hirtelen az egekbe ugrott. Tybalt belépett, Escalus pedig egy szó nélkül mutatta, hogy üljön le a vele szemben elhelyezett székre, az asztal másik oldalán. Tybalt így is tett. Leült vele szemben, és keresztbe tette a lábait. Néhány percig némán néztek egymás szemébe. Escalus vett egy mély levegőt, és elkezdte mondandóját.
-Nos... Tybalt... Nyilván nem tudod miért hívtalak ide.
-A Mercutioval való találkozásaim miatt nem? - vágott közbe Tybalt.
-Nem egészen... - sóhajtott.
Tybalt értetlenül nézett a férfi szemeibe. Escalus ismét vett egy nagy levegőt, majd folytatta:
-Tybalt... Én... Nem is tudom hogy mondjam el... - nyelt egyet - Én... Már régóta többet érzek. Azt hiszem... Szeretlek. - mondta ki félve a szavakat.
Tybalt teljesen lefagyott. H9gy a herceg... Őt szereti? Most mit tegyen? Utasítsa vissza Verona hercegét? De... Ő is így érez. Akkor most mit tegyen? Egy pár percig még vacilált, majd felkelt a helyéről. Escalus remülten nézett rá. Tybalt megkerülte az asztalt, majd Escalus elé állt.
-Herceg... Tudnia kell valamit. Hogy én is így érzek...
-Tényleg?! - pattant fel a herceg örömében.
-Had mondjam végig. - csillapította le Tybalt. - Én is így érzek, de ezt nem szabad. Maga Verona hercege. Ha kiderül magáról hogy egy férfit szeret, azonnal elveszti a tekintéjét ebben teljesen biztos vagyok. És ami még rosszabb, hercegi posztját is elvesztheti. Lehet magának megéri ez az áldozat... - sóhajtott egyet - de nekem nem. A maga érdekében utasítom most vissza. Remélem megérti.
-De... Ha te is így érzel... Együtt kell lennünk. - mondta kissebb csalódottsággal Escalus.
-Inkább együtt kellene. Nem kell. Nem kötelező. - meghajolt - Viszlát... Hercegem - mondat apró mosollyal a szája szélén, majd kivonult. Escalus összetört, de egy kicsit boldog is volt talán... A szerelme viszont szereti. De igaza van. Nem szabad együtt lenniük. Legalább kettőjük közül az egyik tudott ép ésszel gondolkodni. De... Ő így nem akar élni. Neki Tybalt kell. Lement a konyhába és felvett egy kést. Elment a temetőbe, meglátogatni halott testvérét, aki egyben Mercutio édesapja. A kriptába ment, és térdre rogyott a sír előtt.
-Drága öcsém... Tudom hogy te még most is mellettem állsz. Hiába nem láthatlak... Annyira... Annyira irigyellek - szökött egy könnycsepp szeme sarkába - Te már teljes boldogságban élhetsz szerelmeddel a túlvilágon. Nektek már nincs semmi gondotok. Én pedig itt vagyok egyedül, de akit szeretek azt nem kaphatom meg... Én pedig nem akarok így élni... Egyszerűen.. Nem megy - ragadta meg a kést és szívéhez emelte. - Sajnálom hogy ennyitől képes vagyok padlóra kerülni. De.. Te nem érzed azt amit én érzek most.. Hamarosan találkozunk öcsi... - ezzel a mondattal szúrta sziven magát. A földre hullott.
-Mi a... Escalus! - rohant oda egy alak. Tybalt. Letérdelt hozzá és karjaiba vette. - Hercegem! Mit tettél... Hogy tehetted?! - Tybalt szemeibe akaratlanul is könnyek szöktek.
-T.. Tybalt.. - mondta gyenge hangon Escalus. - Sajnálom... Szeretlek..
Tybalt közel húzta magához és megcsókolta. Escalus utolsó erejével még viszonozta a csókot, majd végleg elhagyta az élet. Tybalt elhajolt Escalus ajkaitól, majd sírásban tört ki. A késre nézett. Lerakta Escalus élettelen testét a földre, és felvette a kést.
-Követni foglak szerelmem... A túlvilágon végre egymáséi lehetünk - mondta majd szívébe mártotta a vasdarabot. Egy kis szenvedés után elhagyta az élet.

Így teljesülhetett be Tybalt és Escalus szerelme.