Salvation //Crimson Peak//

3

-Catherine Monfleur. – mutatkozom be én is.

Ő először csak furcsán méreget. Volt valami a tekintetében, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni.

-Francia? -érdeklődik.

-Az édesapám volt francia, én Amerikában születtem.

Ennek ellenére hibátlanul beszéltem a nyelvet, talán egy kicsit jobban is szerettem mint a saját anyanyelvem. Az apámmal, mikor csak ketten voltunk, gyakran beszéltünk franciául. Ez egy különleges kapocs volt közöttünk, nem kellett attól félnem, hogy valaki meghallja a titkainkat. Persze, nem voltak azok nagy titkok, de gyerek fejjel annak tűnt. Sosem csenhettem az ételből kóstolót, mielőtt az asztalra került volna. Ez az édesapámra is vonatkozott, akivel együtt terveztük meg a hadműveletet, a pontosan kiszámolt palacsinták eltulajdonítására.

-Nincs kedve meginni egy kávét? – érdeklődött.

-Nem kávézom. – vágtam rá hirtelen.

Annyira belefeledkeztem a beszédbe, hogy ki is ment a fejemből mi is volt a valódi célom. Az orvos, ami pedig nem elhanyagolható. Szívesen tartottam volna vele, de az egészség az első, másrészt rossz előérzetem volt az egésszel kapcsolatban. Nem is a kávéval, hanem magával a férfival, mintha egy álarcot viselt volna.

-Tea?

-Köszönöm, de sietnem kell az orvoshoz. Tudja, tegnap nem éreztem teljesen jól magam, nem szeretném, ha véletlen valami komolyabb gondról lenne szó. -hárítottam illedelmesen.

Először nem is akartam az orrára kötni, hogy orvoshoz megyek, hisz idegen, nem tartozik rá. Viszont, ha már sikerült magam elszólnom, akkor úgy gondoltam szépítek egy kicsit a helyzeten. Valószínűleg nem találkozunk többet, de akkor sem akarom, hogy úgy maradjak meg valaki emlékeiben, mint egy drogproblémás.

-Csak nem szellemeket lát? -kérdezte teljesen komoly arccal.

Ez volt az a pillanat, amikor minden önbizalmam tovaszállt. Lehetetlen, ennyi lebegett a szemem előtt, nem tudhatja, hisz az nem volt valóság.

-Az emberek többsége humorosnak talál. -vonta meg a vállát, miközben elmosolyodott. -Nos, remélem találkozunk még Miss Monfleur.

Nem várt válaszra, egyszerűen csak távozott. Viccelt volna? Nem, biztos vagyok benne, hogy William tud valamit, aminek valahogyan én is a részese lettem. Valaminek, amiből nem tudom, hogyan lehetne kiszállni. Bizonytalanul pillantottam le a könyvre, amelyet azóta is a kezemben szorongattam. El fogom olvasni, hátha megtudok valami hasznosat belőle. Regénynek tűnt elsőre, nem életrajznak, aminek meglehetősen örültem.

Néhány órával később, már feszülten vártam a vérvizsgálat eredményét. Nem is tudom mi az, amit látni akartam. Mind két lehetőség már régen rossz, hiszen ha nem kaptam semmilyen tudatmódosító szert, akkor valóban volt ott valami, ha pedig mégis be drogoztak, akkor annak komoly következményei lesznek. Valahogyan most mégis jobban csábított az utolsó lehetőség.

-Catherin Monfleur! Itt van? -kiáltott ki az idős doktorúr.

Gyors léptekkel, szinte szökkentem be a rendelőbe. Az ujjaim már vörös színt öltöttek, a hosszú percekig tartó tördelésüknek hála. A pulzusom az egekben volt.

-Nem igazán értem kisasszony, miért volt ez önnek ennyire sürgős. Teljesen egészséges, nincsen miért aggódnia a vérkép, valamint az elmondottak alapján. -pillantott rám, az utolsó mondatrésznél ,sejtetve azt, hogy tévesek voltak az állításaim.

-Fájt a fejem, szédültem kissé, de nem tekintettem olyan jelentősnek, hogy mindenképp beszámoljak róla. – mosolyodtam el ártatlanul.

Ki kellet valamit találnom, hiszen az igazat mégsem mondhattam el. Senki sem hinne nekem, és a végén még egy zárt pszichiátriai intézetbe kerülnék. Kezdtem félni magamtól, nem értettem mi történik velem. Sosem hittem a szellemekben, és most sem hiszek igazán. Történt valami, amiben nem kételkedem. Nem tudom mi volt pontosan, de talán jobb, ha egyszerűen csak elfelejtem. Viszont ez rettentő nehéz, hiszen a hideg is kiráz a tudattól, hogy ez megismétlődhet.

-Ha nem oszt meg velem mindent, úgy sokkal bonyolultabb megállapítani a probléma eredetét. Javaslom amíg nincs doktori végzettsége, addig ne maga válogasson a tünetek közül. – nézett rám lesajnálóan. – Fáradjon ki, itt nem osztogatunk csak úgy gyógyszert.

Köpni nyelni nem tudtam. Fogtam magam, és csak némán kivonultam. Hová tűnt az empátia az emberekből, az orvosokból? Hazudtam, elég átlátszó módon, de akkor sem érdemlek ilyen bánásmódot. Neki csak a dolgát kellene végeznie.  A ,,nem osztogatunk gyógyszert” résznél úgy nézett rám, mintha csak azért jöttem volna mert elfogyott a napi adag. Milyen előítéletesek az emberek. Bezzeg, ha elmondom az igazat, akkor már biztos úton lennék afelé, hogy gyógyszerekkel tömjenek, nem kéne azon aggódni, hogy esetleg nem kapom meg. Ironikus.

A legjobb, ha az egész esetet elfelejtem, és úgy teszek mintha meg sem történt volna. Ezt ismételgettem amíg felsétáltam a fedélzetre. Még látni akartam csillogni a vizet a napfényben, megcsodálni a hullámok habjait. Féltem tőle, de valahol le is nyűgözött. Gyerekként sosem utaztam messzire. Vajójában, még sosem hagytam el az országot, pedig lett volna rá lehetőségem, de nem vonzott. Most pedig menekülök, abban bízva, hogy ott tiszta lappal indulok. Mások szemében talán igen, viszont nem tudom képes leszek e a lelkiismeretemmel megbirkózni, és elfogadni kiket segítettem a szabadság felé.