Salvation //Crimson Peak//

1

Különös világban élünk. Minden ember jó akar lenni, valahol van bennünk egy apró ösztön ami egy életen keresztül ezt suttogja. Mindig ezt hajtogatta az édesanyám amikor az aznapi újságot olvasta. Ő jó ember volt, segített mindenkin akin csak a lehetőségei engedték. Én is ilyenné akartam válni, de annyira igyekeztem, miközben rettegtem a kudarctól, hogy ennek pont az ellenkezője következett be.
Az ember eredendően jó, senki sem születik bűnösnek. Utána történik valami, valami ami megváltoztatja őket. Ez mindenkinél más, van aki azért tesz szörnyű dolgokat, mert önző, de van aki csak életben akar maradni, vagy életben akar tartani valakit akit szeret. Minden egyes ügyem során a nagy felvilágosult gondolkodók szavaira alapoztam. Valóban a társadalom, a vagyoni különbség rontja meg az embert. Ügyvéd voltam, de nem a tisztességes fajta és ez okozta a vesztemet is. Rossz embereknek kerestem kiskapukat, menekülőutat a törvény elől. Talán idővel a jósággal együtt a lélek is haldoklott bennem.
Tudtam, hogy ez így nem élet, nem retteghetek egész életemben a kárhozattól. Mert nyilvánvaló, hogy egy ilyennek , mint én , nem jár a megváltás luxusa.
A munkámnak hála mindig is a rációt részesítettem előtérben. A biztos, kézzel fogható dolgokra alapoztam, nem a lehetségesre. Nem hittem a szellemekben, nem vettem komolyan kísértet históriákat. Már tudom, hiba volt. Egy nap megkeresett egy férfi. Hatalmas összeget ajánlott azért cserébe, ha megnyerek neki egy pert. Zavarodott volt, a beszéde össze-vissza csapongott a dolgok között. Nem vettem őt komolyan, de szükségem volt a pénzre, mert már akkor nem volt semmi. Rossz hírem volt itt, az emberek nem kerestek fel, mert tudták kiket védtem, így jövedelmem sem volt. Körülbelül két évig vegetáltam a korábbi vagyonomból, de az már nagyon a végéhez járt, mikor megjelent ez a férfi. Megtettem amit kért, nem is volt más választásom. Jó voltam a munkámban, ebben nem is kételkedtem sohasem.
A pert megnyertük, a különös idegen pedig állta a szavát, pontosa annyit fizetett nekem, amennyit korábban ígért. Döntöttem. Tudtam, hogy itt kell hagynom ezt az életet, mondhatni, menekülnöm kell előle, mert különben megfolyt. Túlságosan is sokra vágytam, nem tudtam időben megállni. De még egyszer ezt a hibát nem követem el. Még utoljára vittem két szál bíborvörös rózsát a szüleim sírjára, majd egyetlen bőrönddel indultam el a kikötő felé. A fekete ballonkabátom zsebében görcsösen szorítottam a jegyet, az Angilába tartó hajóra. Már nincsen más lehetőségem. Ott talán új életet kezdhetek, talán új ember lehetek, egy jó ember. Sietve szaladtam végig a rakparton, mert tudtam, ha ezt a hajót lekésem, sosem jutok el Angliáig. A pénz maradékából vettem ott egy házat. A méretéhez képest nagyon olcsó volt, valószínűleg az állapota miatt. Azt mondták a tető sérült, de a ház lakható. Távol esett a központtól, ami nekem pont jól jött.
Azt még nem tudtam pontosan mivel fogom megkeresni az napi betevőt, de nem is ez volt az, ami miatt a legjobban aggódtam. Féltem, hogy nem tudok majd más lenni, hogy képtelen leszek túllépni a régi önmagamon, és majd a könnyebb utat választom. Az anyám szégyenkezne, ha látna most. Becsületességre, tisztességre nevelt.

Mosolyogva álltam a hajókorlátnál. Soha életemben nem hagytam még el a kontinenst, de mindig is kíváncsi voltam Európára. Még egyszer utoljára visszapillantottam. Tudtam, hogy már soha többé nem fogok visszatérni az egykori új világba. Kellemes érzés volt ahogyan a nyári szellő belekapott a hosszú vöröses hajamba, és a szoknyám aljába. Az útnak nagyok voltak a kockázatai. Az idő gyakran bizonyult viharosnak a tengeren, és előfordult az is, hogy az aktuális hajó nem ért célt. Nos, én nem pont egy ilyennek a fedélzetén szerettem volna utazni, de ez nem választás kérdése. Hiszek a változásban, az új esélyben. Talán ha ezt valaki megkapja, akkor ez ráébreszti arra, hogy hibázott és másként kell élnie. Mert úgy vélem változni sosincs késő, és ez alól én magam sem vagyok kivétel. Talán ezért is segítettem gyilkosoknak, csalóknak. Mert hittem abban, hogy változhatnak. Ha valaki velük tesz jót, talán az motiváló jelleggel hat rájuk. Így próbáltam magammal elhitetni, hogy amiket tettem, azok mind egy nemesebb célt szolgáltak. Persze, valahol mélyen tudtam, hogy nem értük teszem, csak magamért, de mégis jóérzéssel töltött el, ha valaki változott. Mert volt olyan is, aki értékelni tudta a lehetőséget, amit tőlem kapott. Valójában nem is tőlem. Úgy beszélek, mintha én dönthetnék emberek sorsáról, pedig nem. Én csak hozzájárulok az ítélethez, mondhatni befolyásolom. Ítélet… Édesanyám szerint csak Isten ítélkezhet emberek felett, mi pedig annak képzeljük magunkat. Pedig csak apró porszemek vagyunk a nagyvilágban.

A hajó nagyot sípolva búcsúzott a kikötőben integető rokonoktól, barátoktól. Nekem nem volt ott senkim. Miért is lett volna? Nem fogok én itt hiányozni senkinek, ami furcsa érzés. A halálom , ha esetleg bekövetkezne nem fájna senkinek sem. Fel sem tűnne az embereknek, hogy én léteztem valaha. Órákkal később is ugyanott álltam, és csak figyeltem a tengert. Hideg, mély és sötét. Számomra semmi kedves nincsen benne. Alig vártam már, hogy az út véget érjen és én biztos talajra tegyem a lábam erről az úszó koporsóról.

-Kisasszony! A csomagjait a 321-es kabinba szállították. Itt van a kulcs. -nyújtotta felém a rozsdás karikán lógó fémdarabot.

-Köszönöm. – biccentettem felé, majd elvettem a kulcsot.

321. Mintha egy visszaszámlálás lenne. Bizalomgerjesztő. Már sötét volt kint, de valahogy mégis kellemes volt. A síri csönd egyfajta nyugalmat ébresztett bennem, mielőtt elindultam a 321-es keresésére.