Szörnyeteg...? ✓

|{32}|

Alternatív vég 1.

|~|

Remus nem mosolygott azóta, hogy a barátnője meghalt. Nem nevetett, alig evett, még a barátait is folyton kerülte. A tanulásban sem teljesített már olyan jól, mint régen. Egyszerűen csak volt, mint egy szellem, s nem csinált semmit. Nem akart küzdeni, újra felvenni a régi élet fonalát, hiszen Sylvia már nem volt vele. Elment, s magára hagyta a végtelen nagy világban.

Remus tudta, hogy most már el kellene fogadnia a múltban történteket, hiszen lassan egy fél év is eltelt már azóta, de egyszerűen nem ment neki. Minden reggel úgy kelt fel, hogy a lány lent várja majd, együtt mennek reggelizni, délután majd tanulnak a könyvtárban, vagy tesznek egy romantikus sétát a Roxfort környékén. De nem... Mert mikor kinyitotta a szemét, azonnal rájött, hogy a valóság nem volt ilyen szép.

Akárhová nézett, mindenütt és mindenben Sylviát látta. A lányt, aki feláldozta magát, a lányt, aki a mindent jelentette számára. A megnyugtató békét az ijesztő éjszakákon. A célt, hogy neki is joga van az élethez, akkor is, ha egy szörnyeteg bújt meg a lelkében. Sylvia elfogadta minden hibájával együtt, s Remusnak csak ez számított. Éppen ezért hiányzott neki annyira Syl.

Szeretett volna megváltozni. Többször kapta magát azon, hogy szívesen csatlakozott volna a barátaihoz, még mosolygott is volna. De végül sosem tette. Valami mindig meggátolta a döntésben. Nem eresztette, s ő maga sem tudott tőle megszabadulni. Félt, hogy elfelejti majd Sylt, s azzal szörnyű hibát követne el.

Remus mint mindig, most is magányosan sétált az üres folyosón. Már késő éjszaka volt, mindenki az igazak álmát aludta, kivéve őt, s persze a tanárokat, akik a folyosókat járták. A griffendéles prefektust azonban ezek most nem érdekelték. El akart szabadulni. Maga sem tudta, hogy hová, csak el. Távol az emlékektől, távol a szomorúságtól.

A lelkének egyik lezárt fele boldog akart lenni. Olyan boldog, mint régen, de a szíve és az agya tudta, hogy olyan már sosem lesz, hiszen elvesztette a Fényt. Sylviát, aki a legnagyobb sötétségben is megmutatta neki az utat a cél felé, s akkor is felkaparta a padlóról, ha ő már nem akart felkelni.

A tó vize csendesen hullámzott a kissé hűvös szélben. Remus egy vékony pólóban, s egy kopott nadrágban üldögélt a parton, még egy cipő sem volt a lábán. Alig érzékelte a hideget, szinte észre sem vette. Csak ült a földön, s a Hold vékony sarlóját bámulta, ami néha eltűnt a felhők miatt.

– Bárcsak itt lennél most, Syl – suttogta magának a fiú, s a könnyei megint megindultak az arcán, pedig Remus már azt hitte, hogy nem tud sírni. – Bárcsak ne mentél volna egy olyan helyre, egy olyan világba, ahová én még nem követhetlek. Pedig megtenném... Annyira szeretném.

Nem felelt neki senki, a táj néma maradt. Csak egy apró hal bukkant fel a vízből, de az is hamar visszatért a tó mélyére. Remus tudta, hogy hülyeséget csinál, mégis megtette. Felállt, kicsit várakozott, majd elindult a vízbe. Azon az éjszakán túl sok emlék rohamozta meg, s a rosszabbik oldal mellett döntött.

Szinte már készen állt arra, hogy teljesen feladja, ezáltal végre meg is gyógyuljon, mikor valami – vagy inkább valaki – átszállt rajta. Szörnyű egy érzés volt, Remus semmi pénzért nem próbálta volna ki újra, de azért kíváncsi volt arra, hogy mégis melyik szellem nem látta őt.