Március 8 volt, egy vasárnapi nap, 17:29. Ebben a röpke idegesítő percben még a kémiafüzetem fölött ültem, és szitkozódtam, hogy a kémikusok miért találták ki olyannak a kémiát, hogy az egyszerű ember még a közelében se legyen a megértésének.
17:30, a pillanat, amikor megcsörrent a telefonom, jelezvén, hogy új üzenetet kaptam a messengeren. Hirtelen eldobtam a füzetem, és azon rimánkodtam, hogy a mi iskolánk is benne legyen abba az ötven iskolába, melyet két hétre bezárnak a járvány miatt. Másodpercenként frissítettem az iskola facebook és internetes oldalját, míg nem fel nem fogható öröm áradt szét bennem. Bezárták az iskolát.
Az első hét életem egyik legkipihentebb, legnyugodtabb hete volt. Szétáradt bennem a béke és boldogság, nem törődtem a tanulással és az azzal járó idegtépő stresszel. Elkezdtem kijárni a természetbe, bicikliztem, sétáltam, fotóztam a virágokat, íjászkodtam. Találkoztam egy-két barátommal, és a szerelmem is meglátogatott. Mondhatjuk úgy, hogy teljesen normálisan, a „szabályoknak megfelelően” éltem az életem egy világjárvány kezdetekor.
A második hét. Természetesen nem fogom miden egyes hetet külön leírni, de ettől az időszaktól kezdett el megváltozni minden, szóval úgy gondoltam megér egy bejegyzést. Rá kellett ébrednünk, hogy az otthonmaradás egy kicsit tovább fog tartani, mint, ahogy először megjósolták nekünk. Ennek a hírnek először természetesen nagyon örültünk velem az élen, majd meg kellett tapasztalnunk (igaz bár a világ számára nem ez volt a legnagyobb csapás) a vele járó gondokat. A tanárok fejvesztett módjára elkezdték küldeni a tananyagokat és a feladatokat, már szinte ki sem járhattunk és ezt el kellett fogadnunk. A nyugodt és boldog napokat, újra stresszes és szomorúbbnál szomorúbb hetek, majd hónapok váltottak fel. Március még mondhatni tűrhető volt, mikor meg lett mondva a tanároknak, hogy legyenek szívesek visszavenni, visszavettek, ám számomra még csak ekkor kezdődött a java.
Azt az egészségesebbnek mondható életmódot, amit márciusban elkezdtem, áprilisban is tovább folytattam. Folyamatosan jártam ki sétálni, biciklizni, utána elkezdtem ugrálókötelezni, és megpróbáltam kevesebb szénhidrátot a szervezetembe vinni. Felmerült bennem a fogyás lehetősége, hogy a karantén végén olyan alakot lássak a tükörbe, amit büszkén fogok vállalni, hogy mikor újra találkozhatok barátaimmal, a bókjaik fognak elárasztani. (Hozzáteszem, hogy én fogyok le könnyen, egyszer értem el nagyobbnak mondható sikert, de amilyen nehezen jött akkor, olyan könnyen el is szállt.) Több héten keresztül bizakodva néztem a tükörbe, jártam ki, hogy minél hamarabb összehozzam, ahogy mondani szokás a kívánt eredményt. Mikor már április a vége felé közelgett, elpattant bennem valami. Tudtam, amit most is tudok, hogy újfent hamar vártam az eredményt, de azt vettem észre, hogy nem csak, hogy nem sikerült leadnom a kilókból, inkább még fel is szedtem. Lassan és biztosan elkezdődött abba az iszonyatos gödörbe való jutásom, amit úgy hívnak kisebbségi komplexus. Napokon keresztül egyfolytában az alakomat figyeltem, fogtam a hasam, majd undorodva magamtól, csalódásteljesen mormoltam, hogy „te dagadt disznó”. Éjjelente megvártam, amíg mindenki lefeküdt, hogy csendben békességben kisírjam magam. Utána a barátaimhoz és a páromhoz fordultam. Órákon keresztül telefonáltam velük, próbáltak megvigasztalni, tanácsokkal ellátni. Persze én is meghallgattam őket, hiszen nekik sem volt könnyű ez az időszak.
Időközben mikor visszamentünk újra íjászkodni, lovasíjászkodni, a térdem elkezdett fájni. Azelőtt is, ha jobban meg volt terhelve fájt, de nem annyira és nem olyan hirtelen, hanem csak egy bizonyos idő után.
Ahogy elkezdtem újra íjászkodni mintha egy kis erő szállt volna belém, majd az egyik edzésen majdnem sírva fakadtam. Az edzőm próbálta finoman, (de nem jött össze neki) elmondani, hogy le kéne fogynom, és azt a nevetséges kifogást használta, (hogy próbáljon enyhíteni a helyzeten) hogy a térdem miatt, nehogy jobban fájjon. Legszívesebben ott helyben lekuporodtam volna a földre és ringatózva, majd dühöngve elkezdtem volna sírni. Nem elég, hogy napokig bőgtem, azért, ahogyan kinézek, erre azt kapom attól az embertől, akit pótnagyapámnak tekintek, hogy figyelj nem ártana lefogynod. Az egészre annyit tudtam szólni, rendben.
Ezután úgy gondoltam, hogy ennyi volt. Feladtam. Nem tudott többet a súlyom vagy a kinézetem érdekelni. Elkezdtem hanyagolni magam. Nem foglalkoztam már vele, hogy mikor mit eszek, nem jártam ki a természetbe, nem hívtam a barátaimmal, csak a párommal, aki előtt szintén elrejtettem az érzéseimet, mint a családom és magam előtt is. Pótcselekvéssel tereltem el a figyeltemet. Elkezdtem nehezebb makramé karkötőket készíteni, sorozatokat nézni, fotókat készíteni, de mindent csak elkezdtem és semmit sem fejeztem be. Sorra halmoztam az újabbnál újabb hobbikat, próbáltam elfoglalni magam.
A barátommal már hónapok óta terveztük, hogy születése napján ellátogatok hozzá, és együtt töltjük az egész napot. Ez adta akkor az egyetlen boldogságforrást, ahogy készítettem az ajándékot, ahogy azon gondolkodtam, majd mit fogunk csinálni. Még hetekkel előtte, a karantén alatt is, beszélgettünk róla, teljesen beleéltem magam, bár próbáltam elérni, hogy ne, hiszen, ha nem jönne össze, akkor nem lesz akkora a csalódás. Már csak napok voltak a pillanatig, amikor végre újra láthatok embert, egy olyan embert, akit tiszta szívemből szeretek. És eljött, eljött a dolog, amire bár azt hittem fel voltam készülve, mégis nagy csapásként ért. Szombatdélután még mindig arról beszélgettünk, hogy milyen jó lesz együtt lenni, megölelni, megcsókolni egymást, ám egyszer csak azt írta, hogy lázas lett. Elmondhatatlan szomorúság járt át. Az érzelmeim a rózsaszín boldogságtól, olyan gyorsan váltottak a záporesős szomorúságig, mint egy csettintés. Természetesen nagyon féltettem szerelmemet és családját, nehogy a világot pusztító fiatal szörnyeteg csapjon le rájuk, de mégis valami sokkal erősebb érzés támadott meg. Az önzőség minden foka áthatolt, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem lehetek életem szerelmével, nem érezhetem az érintését és nem lehetek boldog, csak is vele. Mikor telefonáltunk és arról beszélt mennyire sajnálja, én egyszerűen csak lenémítottam a mikrofonom és sírtam. Halkan sírtam. Azután, ha kérdezett, vagy a szokásos visszajelzésre várt, elnémítottam magamban a sírást, és ráválaszoltam egy egyébként közönséges választ, mint például, igen, tényleg, aszta, értem. Próbáltam elfojtani ezt az érzést magamban, de nem ment, napokig arra gondoltam, milyen jó lett volna vele, egyre csak azon töprengtem mi lett volna ha. Mi lett volna, amikor megölel, amikor megcsókol, amikor belenéz mélyen a szemembe, elmond egy bókot, amikor íjászunk, de nem így történt és ezt el kellett fogadnom.
Eljött a május. Az első héten még ugyanúgy tartott a melodráma, de olyan szintbe ment át, hogy csak voltam magamnak, és mindentől elkedvetlenedtem. Aztán újra megtaláltam a boldogság egy halvány szikráját. Bekövetkezett az, amire már nagyon rég óta vártam, az edzőtábor. Igaz az aznapi reggel nem éppen kezdődött a legjobban. Hajnal fél ötkor keltem, elmentünk Újvárba, hogy a térdemet mágneses rezonancia alá tegyék, később elindultunk a várva várt eseményre. Elmondhatatlan boldogság volt minden perce. Az edzőtársaimmal, a szerelmemmel lenni, egésznap íjászkodni, lándzsát, fejszét dobni, szablyákkal vívni tökéletes volt. Újra átjárt a szeretet és szinte eltűnt minden szomorúság arra a napra, azonban azt mindenképpen le kell írnom, hogy az este volt a legjobb. Leültünk a tábortűzhöz, beszélgettünk énekeltünk, sütögettünk, meséltünk. Érezni lehetett a szeretetet és a vidám hangulatot a levegőben. Ezután még napokig boldog voltam, és mindenkinek erről a csodálatos hétvégéről meséltem, de továbbra sem tudtam kimenni a levegőre, majd minden egyre rosszabb kezdett lenni. Nem tudtam boldog lenni, nem is akartam. Az egész lényem átment önsajnáltatásba, de nem akartam azt, hogy ez így legyen ezért nem szóltam senkinek erről. Egyfolytában azon gondolkodtam vajon tényleg kezdek-e visszafejlődni abba az antiszociális, sorozatoknak, filmeknek és könyveknek élő emberbe, aki akkor tette ki az orrát utoljára a lakásból, mikor kivitte a szemetet. Ki nem beszélt a barátaival az iskolán kívül, majd szépen lassan kezdett leválni az osztályközösségtől.
Nem érdekeltek az emberek, már nem akartam velük beszélni, de mégis. Napokig néztem a messengert és az instagramot, hogy ki van fent, kivel beszélhetek, kinek oszthatom meg a bánatom, azonban mire odaértem, hogy megnyitottam a beszélgetést, visszafordultam. Először azért, mert nem akartam, hogy mindig sajnáltassam magam, végül oda jutottam, hogy nem is akartam velük beszélni. Nem akartam meghallgatni az ő problémáikat, és nem akartam, hogy megtudják az enyémet. Van, hogy naponta kreatívabbnál kreatívabb ötleteim támadnak, meg akartam valósítani célokat, de a lustaság és a felelősségérzet hiánya már-már annyira felemésztett, hogy még az ágyam mellett lévő, hónapok óta porosodó könyvet sem tudom befejezni. Ezeket a gondolatokat is csak azért írtam le, mert nem akarok a barátaimhoz fordulni, már nem, nem tudnának segíteni. Senki sem tud, hiszen vannak olyan gödrök, amiből egyedül kell kimászni, meg ha az a gödör oly csúszós, hogy többször is visszaesel. Ezek is olyan gödrök.
Nem akartam kimenni, és nem akartam bent maradni. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem akartam embert látni, de nem akartam egyedül maradni. Nem akaratam nyafogni a problémáimon, de még nem látom a kiutat.
Egy idő után nem vettem észre, de újra boldogabb kezdtem lenni. Igazából nem történt nagyobb változás, csak kevésbé lettem negatív. Több gyümölcsöt ettem, szinte naponta íjászkodtam és még ezt a szöveget sem írtam, hiszen nem voltam borús hangulatomban.
