Don't Leave Me - VKOOK [Befejezett]

2.rész

Egész éjszaka nem aludtam, ugyanis féltem attól, hogy az a férfi újra megjelenik álmomban. Rettegtem, minden kis nesztől, mely megcsapta fülemet, ebben a sötét kórteremben. Legszívesebben sikítva menekültem volna innen, de valami vissza tartott. Féltem attól, hogy mi vár kint. Ha már a fejemben is ilyen ijesztőek az emberek, milyenek lehetnek a valóéletben? Nem akartam tovább az ágyon maradni, így karjaimból kiszedtem az infúziókat, majd a szoba egyik sarkában húztam meg magam. Biztonságosabbnak érzem itt ülni, mint azon az ágyon, mely alól kimászhatnak a démonjaim, hogy magukkal ragadjanak.

"Mégegyszer"

Kiáltotta a férfi hang a fejemben, mire megremegtem. Összehúztam magam, miközben kezemeimmel hajamba martam. Fogd be! Hallgass el, könyörgöm!

"Csak ennyire vagy képes?!"

"Nem hibázhatsz!"

"Ismételd utánam! Az emberek nem érdemelnek segítséget! "

Fejezd be! Könyörgöm hallgass el!
Könnyeim záporként kezdtek folyni, miközben én hajamat tépkedtem. Fájdalmasan szorítottam össze állkapcsonat, miközben körmeimmel végigszántottam arcomon.

"Öld meg őket!"

"Egy vezető, nem törődik a másokkal"

Zokogva kezdtem előre-hátra dűlöngélni, miközben úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Kapkodtam az éltető levegő után, majd feladva a harcot összegömbölyödtem a földön. A mellkasom szúrt, s uszivem hevesen vert, a sírás pedig szó szerint fojtogatott.

"Nem létezik olyan, hogy ártatlan!"

"Pusztíts el mindent!"

Zokogásom egyre hangosabb lett, fuldoklásom pedig erősödött. A hideg rázott, de egyben melegem is volt.

-Taehyung? - lépett be az orvos megijedve, majd aggódva szaladt hozzám.

-Ne jöjjön ide! - kiáltottam, majd menekülni próbáltam, de mindenhol falak állítottak meg.

A bezártság gombócot képzett torkomban, s újra görcsölni kezdett a gyomorom. Rettegtem attól, hogy bántani fog.

"Az emberek szörnyetegek!"

Igen, ez így van! Mindenki egy szörnyeteg!

-Taehyung? - lépett be a tegnapi fiatal srác.

-Takarodjatok! - kiáltottam zokogva, s újra karmolni kezdtem magamat.

A karomat, s combjaimat karmolgattam, addig amíg vérezni nem kezdtek, majd arcomhoz emeltem kezeimet, s megpróbáltam kikaparni a szemeimet. Ha nem látom őket, akkor nem fogok félni. A combjaimon és karomon lévő sebbek csípni kezdtek. A fizikai fájdalom enyhítette a belsőleg érzett fájdalmat, de nem annyira, hogy ne rettegjek továbbra is. Az orvos lefogta kezeimet, elhúzva azokat az arcomtól.

-Nyugodj meg, nem bántunk téged! - lépett hozzám a lila hajú férfi.

-Ne érj hozzám! - kiáltottam rá, s a falhoz nyomtam testem, remélve, hogy majd az elnyel, és nem kell itt lennem.

-Segíteni szeretnék! - nyújtotta felém kezét, mire felpattantam, kirántottam kezeimet az orvos szorításából, majd az ágyam alá bújtam.

-Menjetek el! - könyörögtem zokogva.

-Menjen ki! - szólt az orvosom. - Nyugodj meg, már nincs itt! - szólt nyugodtan, majd elém térdelt.

Hirtelen beugrott egy kép.
"-Mutasd mit tanultál! - morogta a férfi, majd férfiasságát a számba nyomtam, nem törődve azzal, hogy fuldoklom."