Mostmár szeretsz? - Bakudeku {Látni a Szemeid folytatása} [BEFEJEZETT]

9. rész

Otthon felrohantam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót. Telefonom előkapva azonnal tárcsáztam Kirishima számát. Meg akarom vele beszélni a dolgokat.
Két perc várakozás után kinyomta a telefont. Idegesen kaptam fel a táskám, majd a kollégiumhoz rohantam. Amint berontottam minden szem rám szegeződött. Azonnal körémgyűltek és kérdezgetni kezdtek.

- Kuss legyen! - kiáltottam, mire mindenki megtorpant.
- Hol van Kirishima?! - kérdeztem idegesen.

- Bementek Midoriya-kunhoz a kórházba, még nem jöttek vissza. - válaszolta a fülhallgatós lány. 

Szó nélkül otthagytam őket és leültem a kanapéra. Páran még odajöttek hozzám és kérdezgettek, de hamar leráztam őket. Nem kellett sokat várnom, tíz perccel később meg is érkeztek a többiek. Szememmel azonnal Kirishimát kerestem, de amint megláttam szemeim kitágultak. Mina kezét fogva jött be, amivel semmi baj nem lett volna, ha a lány nem hajol hozzá és csókolja meg. Furahajú még viszonozta is a gesztust. Amint elváltak Mina észrevett és hatalmas szemekkel, ilyedten nézett rám. Kirishima is erre fordította tekintetét, és ő is hasonlóképp reagált.

- A szobámba. Most. - szóltam neki, majd elindultam. Benyitottam és leültem az ágyra. Hamarosan ő is megérkezett. Becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt.

- Ülj le. - mondtam, mire lehajtott fejjel a székhez sétált és leült.

- E- ezt nem érted Bakugou. - kezdett el mentegetőzni. - Tudod... tegnap nagyon megbántott ahogy hívtál. Azonnal idejöttem és már rohantam volna a szobámba, mikor Mina meglátott a konyhában. Kérdezte, hogy mi a baj és megnyugtatott. Nagyon jól esett, és csak szeretetre vágytam, mert úgy éreztem te már nem szeretsz. - hajtotta le fejét mondandója végén.

- Igazad van. - sóhajtottam.

- Mi? - nézett meglepetten.

- Igazad van. Már nem szeretlek. - néztem szemébe, melyek tele voltak könnyel.
- Nem miattad, hidd el. Te voltál az egyik legjobb dolog az életemben. - el sem hiszem, hogy ilyet mondok.

- A- akkor? Miért...? - kérdezte könnyekkel küszködve. 

- Én sem tudom hogy, vagy miért, de... valaki másba szerettem azt hiszem. - böktem ki nehezen.

- Midoriya. - hajtotta le fejét.
- De azelőtt még öngyilkosságba hajszoltad... - mondta értetlenül.

- Én sem értem. - hajtottam le fejem.

- Most mi legyen? - kérdezte.

- Most szakítunk. De maradjunk barátok. Te vagy a legjobb barátom. Ezt jegyezd meg, mert ritkán fogod hallani. - forgattam szemeim, mire egy nagyon apró, mégis szomorú mosolyt erőltetett magára.

- Rendben Bakugou. Szia. - mondta kicsit szomorkásan. Felkeltünk helyünkről, majd mielőtt kinyitottam volna az ajtót megöleltük egymást. Ezután én hazamentem, Kirishima meg a szobájába.

Ahogy hazaértem ebédeltem, majd a szobámba zárkóztam. Gyorsan végignéztem az üzeneteim, bár felesleges mert úgyse válaszolok egyre sem. Viszont az egyiken megakadt a tekintetem.

Deku
Szia Kacchan! Mit akartál mondtani a kórházban?

Elkerekedett szemekkel néztem a kijelzőt. Nem tudtam mit kéne válaszoljak.

Én
Nem fontos.

Deku
Oh... rendben, szia Kacchan.

*Time Skip*

Eltelt az egy hét, így ismét mehettem suliba. Az iskola kapuja előtt ballagtam, mikor megláttam egy ismerős zöld hajkoronát. Szívem rögtön nagyobbat dobbant, de nem mentem oda hozzá. Próbáltam figyelmen kívül hagyni jelenlétét, sikertelenül. Ahogy az osztályba léptem mindenki körém gyűlt, de színte rögtön megérkezett Deku is, így a többség figyelme rá terelődött. Leültem a szokásos helyemre, mögém pedig Deku. Elkezdődött a tanítás és mintha egy pillanatra ugyanolyan lett volna minden, mint régen.

Óra után Aizawa-sensei a padomhoz sétált.

- Bakugou. Korrepetálásra kell járnod, hogy lépést tudj tartani a többiekkel. - szólt, mire feszülten bólintottam. Ezután odament Deku padjához, és legugolt hozzá.

- Midoriya. Sajnálom, de neked lehet évet kell ismételned. Van egy lehetőséged: korrepetálásra kell járj Bakugouval. Bár nem hiszem, hogy a történtek után szeretnél még több időt tölteni vele... - mondta halkan az osztályfőnök, de én így is meghallottam.

- Köszönöm Aizawa-sensei. Nem szeretnék megbukni, így járni fogok a korrepetálásokra Kacchannal. - válaszolta színte ugyanolyan halkan Deku.

- Remélem Kacchan nem fog azzal zaklatni, hogy öljem meg magam... - motyogta az orra alatt Deku mikor a tanár már kiment a teremből.

- Oi! - néztem hátra. Deku feje a padjára volt hajtva. Észrevettem hogy a Gömbfejű épp ide tart, de nem forfultam vissza.

- Mostantól egy szót se mert szólni Deku-kunhoz! - húzta fel az orrát.

- Ne mond meg mit csináljak cafka! - mondtam hangom megemlve.

Erre sértve Dekuhoz fordult és elkezdtek beszélgetni. Pontosabban a cafka kérdezgette Dekut.

- Mi történt pontosan? Az elejétől meséld el kérlek! - kérdezgette izgatottan.

- Sajnálom Uraraka-san... még nem érzem úgy, hogy tudnék róla mesélni. - mondta Deku megtört hangon.

- De kérlek! Próbáld meg! - erőltette a ribanc.

- Oi Gömbfejű! Ha azt mondta nem tud még róla beszélni akkor hagyd őt békén! Különben lerobbantom a fejed a hejéről. - mondtam ingerülten.

- Az fogja be, aki öngyilkosságra késztette! - kiáltotta, mire a zsivajgó tanterem egyszerre csendes lett.

Deku meglepetten kapkodta a fejét köztem és a lány között. Én lassan felálltam, majd Gömbfejű arcához emeltem kezem. Robbantottam egyet, mire ő hátra esett. Ezután komótosan kisétáltam a teremből, leszarva az engem bámuló embereket. Bementem a mosdóba, majd elkezdtem szemezni a tükörképemmel.

- Most komolyan megvédtem Dekut? - néztem tükörképem szemébe értetlenül. Hirtelen az említett tűnt fel mögöttem, valamit a kezében szorongatva.

- Oh.. nem hittem, hogy ide jössz. - nézett rám meglepetten és már épp indult volna ki, mikor megragadtam az alkarját.

- Mi van a kezedben? - néztem az említett testrészre.

- S- semmi. - rejtette el háta mögött kezét.

- Ja, látom. - mondtam ingerülten, majd megragadtam másik kezét és kirántottam belőle a dobozt.

- Antidepresszáns... - suttogta könnyes szemekkel.
Meglepve néztem rá, majd visszaadtam neki a dobozt. Ő már nem foglalkozva jelenlétemmel bevette a gyógyszert.

- Mióta szeded? - kérdeztem halkan.

- Az első próbálkozásom óta. - nem kellett kimondania miféle próbára gondol, mindketten tudtuk mire céloz.

Már épp ment volna ki, de én újra elkaptam csuklóját. Egy kis ideig csak szemeztünk egymással. Úgy tűnt mindketten mondani akarunk valamit a másiknak, de egyikünk sem teszi. Lassan leengedtem kezét, mire ő el is tűnt.

- Örülök, hogy itt vagy és nagyon sajnálok mindent. - suttogtam halkan magam elé, majd visszamentem az osztályba.

Hey Minna! Kezdenek visszatérni a dolgok a régi kerékvágásba, ezért lehet gyakrabban lesznek részek.

(És idő közben elkezdtem írni a hanahakis sztori első részét is. Hihi ^^)