I'm FINE ; ✓

『 ❐ - 40 』

Minho izgatottan teszi mellkasára a telefonját, miután megkapta az üzenetet, miszerint a szőkeség, kivel hajnalokba nyúlóan beszélgetett, elindult a vonattal. Tudja, hogy készülődnie kellene, ám nem igen tudja hogyan kezdhetne bele, mit kéne felvennie. Végül ráveszi magát ruháinak kiválogatására, hiszen annyira nincs sok ideje a találkozóig; egy egyszerű sötétkék pólót vesz magára, s egy fekete, szaggatott farmert, majd barna tincseit kezdi igazgatni, hiába tudja, hogy pár perc múlva már egyáltalán nem így fog állni hajkoronája.

Magához veszi a szükséges holmijait, majd tornacipőjébe bújtatja lábait, s el is indul az állomásra. Minden egyes porcikájában szétáramlik az izgalom, s idegesség keveréke, ahogy lábait egymás elé pakolgatva hagyja maga mögött a métereket, miközben telt húspárnáit harapdálja folyamatosan. Nem tudja, hogy igazából mire számítson az egésszel kapcsolatban; nem érti hogyan tudna neki válaszokat adni, ám reméli nem csupán valami átverés és hazugság az egész.

Telefonját szinte görcsösen szorongatja kezében, ahogyan a vágány mellett álldogál, várva a vonatra, melyen a szőkeség zenét hallgatva üldögél. A jármű lassan gördül be a sínekre, mire Minho pulzusa az egekbe szökik fel, ahogy a szőke hajkoronát birtokló fiút kezdi keresni, s a szíve mintha egy ütemet ki is hagyna, ahogy megpillantja őt, s a másik is egyből észreveszi őt; hiába nem találkoztak még sosem, tudatosan indulnak meg a másik felé, egyre gyorsabban hagyva maguk után a métereket, azonban a kisebb lefékez, mielőtt egymás ölelésébe simulhatnának, s mélyen Minho szemeibe néz.

“ Szia Minho ” motyogja egészen halkan, egy mély sóhajtás után, a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítva meg, Minho pedig úgy érzi, mintha a világ is megfordulna vele; régen volt, mikor hallotta Jisung hangját, ám senki máséval nem tudná összetéveszteni, emiatt pedig teljesen értetlenné válik, ám hamar tisztázódik minden a fejében, s emiatt eléggé sok érzelem suhan át vonásain, Jisung pedig csak reménykedik benne, hogy az idősebb nem fordul meg és hagyja őt ott, azonban ez nem történik meg.

“ Szia Jisung ” szólal meg hosszas hallgatás után, ahogyan íriszeit folyamatosan a szőke fiú vonásain futattja végig, s magában határozottan megállapítja, hogy Jisung mennyire is szép valójában – szebb, mint ő azt bármikor elképzelte.

“ Meghallgatsz akkor? ” teszi fel a kérdést kicsit félve, miközben alsó ajkába harap, s zavartan túrja hátra szőke tincseit, mire Minho akaratlanul nyel egy nagyobbat; képtelen elküldeni Jisungot, hiszen még mindig szereti őt, ezért pedig egy apróbbat bólint, s elindulnak egy csendesebb helyre, ahol nyugodtan meg tudnak beszélni mindent. Minho céltudatosan indul meg egy parkba, ahol még egy kisebb játszótér is található, Jisung pedig készségesen követi őt lévén, hogy a várost nem igazán ismeri. Csendben hagyják maguk mögött a métereket, majd a parkba érve egy félreeső padon telepszenek le, viszonylagos távolságot tartva.

“ Magyarázz el mindent ” szólal meg Minho, ahogyan a fiatalabb szemeibe fúrja tekintetét, mire ő hirtelen lélegezni is elfelejt, ám állja a barna hajú tekintetét, s apróbbat biccent, majd gondolatait kezdi el összeszedni, azonban ahelyett, hogy magyarázkodni kezdene, felhúzza pulcsijának ujjait, mire Minho szemei hatalmasra kerekednek, ahogy megpillantja a hófehér felületen az egyenes vágásokat, melyek belepik az egész karját. Minho értetlenül kúszik közelebb a fiúhoz, s óvatosan fonja ujjait a másik csuklójára.
“ Jisung, mit csináltál magaddal? ”

“ Ezt akartam elmondani ” süti le Jisung a szemeit, s alsó ajkába harapva fújja ki orrán keresztül a levegőt. “ Igazad volt, hogy meg kellett engem menteni, de nem hagytam neked. Féltem, hogy meglátod milyen gyenge vagyok valójában és nem vagyok méltó arra, hogy szeress engem. Minho, én vagyok a világ legelcseszettebb fiúja és ezek után sem értem, hogy hogyan tudsz engem szeretni. Túl jó vagy hozzám és jobbat érdemelnél nálam ezerszer, de rájöttem, hogy nem menekülhetek el előled, meg az érzéseim elől, mert nekem szükségem van rád. Próbáltalak elfelejteni, ezért tiltottalak le, de nem tudtalak kitörölni a gondolataim közül. Hiába láttam jobbnak, hogy elengedlek, nem ment. Ezért volt a másik profil. Tudni akartam, hogy elbasztam-e az egészet és hogy van-e esély arra, hogy megbocsájts nekem. Szeretlek, Minho és soha többé nem foglak magadra hagyni. ”

“ Édes, kicsi, Jisungie ” ingatja fejét lassan Minho, ahogyan a fiatalabb mondandóját emészti, kinek szemei elé könnyfátyol hullik, ám próbálja nem szabadjára engedni a sós cseppeket; nem sírhat, nem neki kell, hogy fájjon, ő bántotta meg Minhot, aki a kezdetektől fogva csak óvni akarta őt. Ujjait lassan simítja a szőke tincsek közé, s úgy érzi minden maradék haragja, s rossz érzése elszállt, ahogy a fiatalabbat nézi folyamatosan. Másik kezével továbbra is Jisung vékony csuklóját fogja, majd megemeli karját, s ajkait a heges felülethez érinti gyengéden, mire a fiatalabb nem kicsit lepődik meg, ám emiatt a kedves gesztus miatt telik meg az a bizonyos pohár, s engedi szabadjára az oly sokáig visszatartott könnyeit, hogy gondolkodás nélkül Minho ölelésébe menekülhessen a világ elől.

“ Tényleg szuper az ölelésed ” nevet fel halkan, rekedt hangon Jisung, ahogy Minho szorosan vékony alakja köré fonja karjait. Az idősebb ajkait is halk kacagás hagyja el, majd szinte reflexszerűen hagy egy apróbb puszit a szőke hajrengetegben, mire a fiatalabb nem kicsit szeppen meg, ám emiatt még közelebb simul a másik mellkasához, melynek illatával teljesen megtelik orra.

“ Tudod, a csókom is valami zseniális ” harap alsó ajkába az idősebb, mire Jisung megforgatja szemeit, ám hevesen dobogó szívvel húzódik kicsit hátrébb, hogy íriszeik összefonódhassanak. Minho mindkét kezét a karcsú derékra simítja, ahogy megszűnteti a köztük lévő távolságot, majd lassan, óvatosan, s igazán gyengéden illeszti össze ajkait, mire mintha az idő is lelassulna. Lágy keringőbe kezdenek húspárnaik, mely mindkettőjük szívet egyre hevesebb dobogásra készteti, s azt akarják, hogy csókjuknak sose legyen vége; így minden olyan tökéletes, semmi probléma nincsen, s ők is rendben vannak.

“ Megmentettél, Minho ” suttogja az idősebb ajkaira, mikor elszakadnak egymástól, mire Minho szelíden elmosolyodik, ahogy gyengéden cirógatja Jisung hátát, majd nem is igen várva tovább, nem ejt ki ajkain több felesleges szót, ahogy ismét összeilleszti ajkaikat, s egy kicsit bátrabb, érzelmesebb csókba kezd, teljesen magához ölelve Jisungot, akit eztán sosem akar elengedni maga mellől, mert csak így lehetnek boldogok – együtt.