Meiji Tokyo Renka -Mi lenne ha... [Befejezett]

2. rész

Írói szemszög:

Az épület keleti fele lángokban állt és egyre csak terjedt. Végig kúszott a üzletek sorain kicsalogatva a rémült embereket. Az oltórendszer nem kapcsolt be. Semmi sem állíthatta meg az emésztő lángokat. Mindenki a kijártok felé igyekezett. A tűzoltók még mindig nem érkeztek ki, de a tűz terjedt és terjedt. 

Mei szemszöge: 

-Anya! Anya! Hol vagy? -kiabál egy 4-5 éves kisfiú. Odarohanok hozzá.  -Gyere, megkeressük anyukádat, de előbb ki kell jutnunk! Biztos már kint vár, jó? Siessünk! -felsegítem. Felveszem a hátamra és a kijárat felé megyünk. -Minden oké ott hátul? -kérdezem a fiútól. -Igen. Köszönöm, hogy segítesz Nee-san. 
-Szóra sem érdemes. -A lángok ellepték már az egész épületet. Mindenhol csak tűzet látok. A füst ellepett mindent. -Takard el a szádat a pólóddal, hogy ne lélegezz be sok füstöt, jó? -feljebb húzza a felsőjét. -Ügyes vagy. -a gerendák recsegnek a lángok alatt. Egyre nehezebb lélegezni. Már a mozgólépcsőknél járunk. Szédülök a füsttől. Félek. Ki kell juttatnom a kisfiút. Bármi áron. Rohanok a leállt mozgólépcsőkön. Az első szintet is ellepték már a lángok. Minden ég. Szörnyű a melegség. Pára és füst teszi nehézzé a levegőt. A szívem gyorsabb ütemet ver. Rettegek, hogy bárkinek baja esett. Homályosodik az elmém. Elbotlok valamiben. A földön landolunk. -Jól vagy? -kiabálok a fiúnak. -Igen. És te Nee-san?
-Én is jól vagyok. De nézd ott a kijárat. Siess! -próbálok fel állni, de a lábam reszket. -Menj előre én is megyek utánad. Anyukád már biztos keres. -bólint és az ajtókig rohan.

Csak lassan bírok vánszorogni. Tűz , füst.  Fáj a lábam. Köhögök. Kezdem elveszíteni az irányítást. Nem bírom tovább. A kisfiú kiért és anya karjai között zokog. Elmosolyodok. Megkönnyebbülés jár át. Hála istennek. Örülök, hogy nincs baja. 

Minden lassított felvételként játszódik előttem. Egy üvegablak nem bírja tovább a hőt és szétpattan. Én ott állok mellette. Belém robban. Üvegszilánkok záporoznak rám. Az arcom súrolja, a karom vágja, a lábam csapdossa. De tovább megyek. Ki kell jutnom. -Ki fogok innen jutni. Hiszen megígértem Aoi-nak, hogy még elmegyek a kávézójába. -suttogom levegő után kapkodva. Recseg, robog körülöttem minden. Fáradok. Homályosul az elmém. Majd a maradék erőm is elszáll. Testem rongybabaként csuklik össze. A tüdőm összeszorul. A szemem előtt pöttyök táncolnak. Nem kapok levegőt. Félek. Valaki segítsen. Kérem jöjjenek értem. -Hát ez lenne a vége? Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni utoljára a kávézódba Aoi. Sajnálom, hogy nem tudtam többet mesélni, Namikawa-kun. Sajnálom, Ogai-san. Látni akartalak volna még egyszer. -lehullik egy könnycsepp az arcomról. -Ogai-san. -egy utolsó lélegzet vétel. És aztán semmi. 

Nem jön senki. Ott maradok a lángokban. Körül ölel. És eltemet. Megöl, de biztonságba helyez. Meleg, de mégis fagyos. Éget, de mégse fáj. Aztán már nem érzek semmit. Lebegek a végtelenségben. 

Írói szemszög: 

A tűz leégette a bevásárlóközpontot. A tűzoltók későn érkeztek. Próbálták eloltani a hatalmas tüzet. Míg nem, találtak valakit. Testét szétégette a tűz. Felismerhetetlenné vált. De egy kisfiú megismerte, ő az aki megmentette. Mei volt az. A lányban már nem maradt élet. Szíve már nem dobbant többet. Hősiesen halt meg.

A lelke kiszállt testéből. Átszáguldott az égen. Téren és időn. 
-Igen! Így  segíthetünk neki! -kiáltott fel az egyik szellem. -Charlie-san, ugye segítesz nekünk? -lebegett oda az előbbi szellem a varázsló lelkéhez. -Persze! -csettintett. 

Sziasztok! Tudom ez egy nagyon rövid fejezet lett, de a következő rész ígérem hosszabb lesz. Köszönöm az olvasást! 

    Puszi, HoldVirág!