Meiji Tokyo Renka -Mi lenne ha... [Befejezett]

5. (befejező) rész

Remek tervet eszeltem még ki otthon. Írtam egy levelet miben elhívom egy találkára. Úgy fogok tenni, mintha véletlenül elejteném és ő fel fogja venni, mivel ráírtam a nevét, elolvassa és eljön, majd minden csilli-villi lesz, vagy legalább is a tervem szerint, de fő az optimizmus. 

Ez előző rész tartalmából: Sok ismerős arcot véltem felfedezni a tömegben, de azt a bizonyosat nem. Már ezer éve bolyongtam a tömegben, ám ekkor megláttam őt...

 Ott állt abban a fehér köpenyes öltönyben. Mint mindig most is elegánsan festett. Rengeteg hölgy tolongott a közelében. Felfortyant bennem a féltékenység, de gyorsan el is hessegettem, úgy is hamarosan tudni fogja az igazat. Erre a gondolatra vigyorognom kellett. Letörölhetetlen vigyor ült ki arcomra. Mélyet sóhajtottam. Megvártam míg Ogai-san megunja a hölgyek csacsogását és levegő hiányra hivatkozva kimegy. Nem is kellett erre sokáig várni. 

-Elnézésüket kérem hölgyeim, de ez fülledt levegő...-legyezgette magát Ogai-san. -Azt hiszem kimegyek, szívok egy kis friss levegőt. -meghajolt és kiment udvarra. Követtem. 

Megállt abban a parkban, ahol először találkoztunk. -Milyen szép ez a park. -szólalok meg hirtelen, felhívva magamra a figyelmet. Ogai-san ijedten rezzent össze. -Jézusom! -kapott szívéhez. -Nem csak én vagyok, Katayama Hana. -kuncogtam. Ez kihagyhatatlan volt. Kedvenc mondat XD. 

-Jól van Ogai-san? -léptem közelebb. -Persze, semmi baj. -mosolygott erőltetetten. Láthatóan kerüli most a társaságot. -Ideje lenne visszamennem. -sarkon fordult. -Szerintem én is megyek. Kezd hideg lenni itt kint. -dörzsöltem meg karom. Mindjárt megfagyok! Megborzongtam. Sietős léptekkel indultam vissza a bálterembe. -Várj! Tessék. -rám terítette köpenyét. -Kö-kö-köszönöm... -dadogtam. -Semmiség. -vont vállat. Ez az! A köpenyébe rejtem a levelet! Összehúztam magamon a köpenyt, mintha nagyon fáznék, de csak egy olyan helyet kerestem ahová befér a levelem. És meg is lett. Egy belső zseb. Tökéletes! 

Előhúztam a levelet a ruhám egyik zsebéből és beraktam Ogai-san köpenyébe. Szerencsére nem vett észre semmit a ténykedésemből. Elmosolyodtam. Terv első fázis pipa! Ugráltam volna örömömben. 

A bálterem még tömöttebb lett. Párszor még felkértek táncolni, nem sok örömmel, de bele mentem. Már az ötödik tánc után végre tolongva ugyan, de visszatértem szüleimhez. Arcomon még mindig azzal a hülye vigyorral. Megumi-san szóvá is tette. -Mi ez a jókedv, kedvesem? -illegett mellettem. Ez egy negyvenes nőnek kicsit kínos lenne, de ez láthatólag nem zavarta. -Semmi. -fordultam el elpirulva. -Á, az a bizonyos semmi. -sóhajtott szemét forgatva. Láttam rajta az ördögi mosolyt. Ez nő belelát a vesémbe is. Nem csoda, hogy Hana anyja. Hirtelen megöleltem a nőt. -Miért kaptam ölelést? -lepődött meg, de visszaölelt. -Köszönök. Mindent. -bújtam szorosan hozzá. -Szívesen, bár nem tudom mit. -nevetett. -Menjünk haza! Kifáradtam. -sóhajtottam nagyokat pislogva. -Persze. Drágám! -intette magához férjét. -Tessék? -lépett oda. -Induljunk! Hana mindjárt állva elalszik. -mutatott rám, és félig-meddig igaza is volt. Hulla voltam. Alig álltam a lábamon. Kifárasztott a mai nap. 

A hintó haza zötykölt minket. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy elmenjek fürdeni és át is öltözzek, de utána bevetettem magam az ágyba és rögtön el is aludtam. -Vajon Ogai-san elolvasta már a levelet? -gondoltam fél álomban. 

Eközben....

Ogai szemszöge: 

Ezek a folyamatos bálozások kikészítenek. Gondoltam magamban miközben házam felé dobált a hintó. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor végre az otthon édes illatát szívtam magamba. -Valahogy még mindig olyan üres és magányos ez a ház. -baktattam szobám felé. -Hiányzol Kismókus. -suttogtam megsimítva ajtaját.