PROLOGUE

118 7 2
                                    

Jeongyeon

07.20.

A zuhogó eső cseppjei a könnyeimmel összemosódva folynak le az arcomon. Legszívesebben ordítanék, ahogy a szívem apró darabokra törik. Viszont ehelyett csak sírok. Minden percben. Egy hete hagytál itt engem, de az üres napok nélküled éveknek tűnnek. Bele sem akarok gondolni, hogy milyen egy egész élet úgy, hogy nem vagy velem.

Az társaság szélén állok, és az egybegyűlteket bámulom. Mind-mind olyan emberek, akik sosem törődtek veled igazán, mind olyanok, akik sosem ismertek téged annyira, mint Én. Most pedig itt vannak, játszva, hogy mennyire fáj nekik. Annyira dühít. Hiszen Te nem ezt akarnád. Bár a jelenlévők közül is csak Én tudom ezt.

Eunjoo beszél éppen. Az egyetlen, aki éppen annyira szeretett, mint Én. Az egyetlen, akiről tudom, hogy hasonló fájdalmat érzünk. Ő a lányát vesztette el Én pedig azt az embert, aki fontosabb volt számomra bárminél.

Mikor befejezi a beszédét, a pap int egyet, a sírásók pedig elkezdik leengedi a koporsót. Az emberek oszlani kezdenek, leginkább, mivel végre menedéket kereshetnek az eső elől. De Én csak állok és nézem, a közös történetünk végét. Végignézem. Végig, ahogy az utolsó lapát földet is rádobják a kupacra, ahogy végül ott hagyják. Ahogy megint mindenki magadra hagy. Pont, mint amikor még éltél. Azzal a különbséggel, hogy most hiába vagyok itt, már nem segít.

Lassan odasétálok a kis buckához és leguggolok. A könnyeim egyre gyorsabban követik egymást. Rádőlök a földre és úgy folytatom. Sokáig meg sem mozdulok. Végül mégis felemelem a fejemet és beszélni kezdek. Tudom, hogy már nem hallod, amit mondok, de nem tudom tovább magamban tartani.

– Úgy sajnálom Unnie – sírom. – Ha nem vagyok olyan makacs és éretlen, akkor még most is élnél. – Szipogok egyet. – Lehet, hogy most is együtt csinálnánk valamit. Annyira sajnálom, hogy sosem mondtam el neked, hogy mennyire örülök, hogy vagy nekem! Sajnálom, hogy sosem mondtam el neked, hogy mit jelentesz nekem! Sosem köszöntem meg, amiket tettél értem. Olyan voltál nekem, mint egy nővér, Én pedig egyáltalán nem becsültelek meg eléggé. Nem volt bennem annyi, hogy őszinte legyek Veled. Meg sem érdemeltek, Nayeon! Kérlek, bocsáss meg nekem! Kérlek! – Nem bírom tovább, csak zokogok és zokogok. Nem tudom, mennyi időt tölthetek itt, de mire feleszmélek véget ér a vihar. Nem úgy, mint a szívemben. Ott csak most kezdődik igazán.


Yujin

Raindrops [2YEON] ✔Where stories live. Discover now