Vigyázni fogok rá (PUF - Áts/Nemecsek)

Vigyázni fogok rá

Áts Feri nehéz szívvel járkált fel-alá az aprócska ház előtt. Ólomlábakon cammogva teltek a percek, az órák, ő pedig csak sétált a ház egyik sarkától a másikig. Oda, vissza. Oda, vissza. Számtalanszor. A kaput egyetlenegyszer sem merte átlépni; nem volt bátorsága a felnőttek elé állni és azt mondani: az én hibám. Gombóc szorította a torkát, amióta a Pál utcaiak körbevették az ájult kis hőst, aki leterítette őt. Megijedt. Az a csapatnyi fiú eddig sem állt közel hozzá, csupán a gyerekes versengés kötötte össze őket. De ha a pajtásukkal bármi történik... bármi megváltoztathatatlan... akkor örökre meggyűlölik majd. Kezdett barátkozni a gondolattal.

Félt, rettegett, hogy gyilkossá lesz. Egy gondolat dobolt az elméjében: ha a szőke, törékeny fiúcska az ő hibájából meg talál halni, isten bizony, maga is követni fogja.

Boka, akárha a testet öltött lelkiismerete volna, nézte őt, ahogyan küzd magával. Tekintetük összekapcsolódott, ám egyikük sem szólalt meg. Nem kellettek szavak. Tudták, miért van itt, Nemecsek háza előtt a másik.

Dermesztő szél süvített, befújt a fiúk kabátja alá. Mégsem volt elég hideg ahhoz, hogy Áts Ferit és Bokát hazáig üldözze.

Sötétedett.

Áts, kigombolt kabátja alatt a vörös inggel, észrevette a házmestert közeledni. Erőt vett magán, és amikor a kaput az orra előtt kis híján becsukta, sapkáját a kezében gyűrögetve, összehúzott szemöldökkel, fojtott hangon tudakolta:

– Hogy van? – A torkában nőtt gombóc nem hagyta, hogy többet beszéljen. Ezt a kérdést is csak suttogni volt képes.

– Rosszul – hangzott a válasz. A házmester arca és hangja tökéletesen érzelemmentesnek hatott. Megfejthetetlen volt, mit gondol.

A nehéz kapu hangos dörrenéssel vágódott be, ami még jobban fokozta Feri egyébként is heves szívdobogását. A visszhang rövidesen elhalt, Feri szíve azonban ugyanúgy vert tovább.

Bokát kereste a tekintetével. A csöndes, komoly, koraérett fiút, akit ma délutánig ellenségének tartott. A Pál utcaiak kapitányát, aki jelen pillanatban bármit megadott volna azért, hogy eldobhassa magától a kapitányléttel járó terhet. Túl nagy felelősség nyomta a vállát. Búsbarna szeméből tengernyi érzelem áradt. A fájdalom csillogóvá varázsolta a sötét íriszeket, ráncokat vetett a magas homlokon. A bizonytalanság uralma alá vonta az elmét. A magány ott állt mellette, de nem fogta a kezét. A bűntudat koromfekete szellemként lebegett feje felett. Feri úgy érezte, mintha tükörbe nézne. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Pedig ő komolyan kérdezni akart. Nyavalyás gombóc!

Mintha a gondolataiban olvasott volna, Boka őszinte hittel és reménnyel jelentette ki:

– Jobban lesz. Megműtik. – A vörösinges fiú, a félelmetesnek vélt Áts Feri szeme kikerekedett, arcát az égre emelte, és akkora sóhaj szakadt fel belőle, hogy a kis ház nyitott ablakán keresztül talán a lázas Nemecsek is meghallotta. – Megüzenem majd, hogy van.

Feri összeszorította a száját és aprót bólintott. Mérhetetlen hálát érzett. Boka biccentett, majd eltűnt az éjszakában. Feri állt még egy rövid ideig a búzaszőke fiúcska lakóépületének csukott kapuja előtt, a gyéren kivilágított, szűk utcácskában. A ház előtt, ahová képtelen volt betenni a lábát. Aztán némán hazaindult.

Az út során egy mondatot ismételgetett vég nélkül. Minden lépésre egy szót mondott ki magában. Meg fog gyógyulni.

Három héttel később, amikor Feri hazaért az iskolából, levél várta őt. Feladó: Boka János. A levélben ott állt rendezett kézírással, a megszólítás és az aláírás között, kék tintával: Nemecsek Ernő él. Jobban van. Vigyázni fogok rá.