-1-

50 1 0
                                    

James kényelmetlenül feszengett a kék bársonyingben, és a szoros mellénykében, csatakos haja pedig a homlokára tapadt. Az eddig oly kényelmesnek látszó kanapé egy szempillantás alatt alakult át egy kősziklává, a szalon tágas tere meg szinte megfojtotta, hiába volt ez a legnagyobb szoba a villában. Próbált természetesen viselkedni minden kellemetlen hatás ellenére. Ám apja fürkésző tekintetének, valamint a vele szemben ülő, számára kicsit sem csábító nő pillarebegtetésének kereszttüzében igen nehéz volt ép ésszel gondolkodnia. Sorra vette számba a lehetőségeket, miképpen tudná udvariasan otthagyni a társaságot- mely egyébként apjából, apjának az egyik jó barátjából, és annak lányából állt- és miképpen tudna a legészrevehetetlenebbül kiszökni a vaskapukon. Úgy érzete, ha még egy percet el kell töltenie apja bíráló szavaival, ebben a szorító öltözékben, egyszerűen megfullad. Már pedig nem állt szándékában még egyszer megtapasztalni azt az érzést. Kiskorában az egyik nyári délutánon- egész pontosan egy augusztusi délutánon- szüleinek egy pillanatra elkalandozott a figyelmük, és magára hagyták a tóban játszadozó kis Jamest, aki egyre mélyebbre merészkedett. Egy szép szitakötőt követett, mivel olyannyira megtetszettek neki az irizáló üvegszárnyak. Ám az egyik pillanatban már csak a végtelen sötétet látta, és már csak a tüdejében lévő, szúró fájdalmat érezte, ahogy próbált levegőhöz jutni. Minden erejével próbált a felszínre törni, ám a végtagjai elnehezedtek, és a tüdejében a fájdalom olyan mértékű lett, hogy feladta a küzdelmet. A sötét még sötétebb lett. Ám volt valami megnyugtató a víz alatti tompa hangokban, a végtelen kékségben, a simogató áramlatokban, ami miatt egy percre teljes biztonságban érezte magát. Sodródott a tóval, nem törődve semmivel. Aztán hirtelen két kéz kegyetlenül rángatta ki a napvilágra, megszakítva a békés állapotot. Érezte a tüdejében lévő nyomást, ám hiába akart levegőt venni, nem tudott. Valaki újra és újra nyomkodni kezdte a tüdejét, míg végül egy kisebb folyónyi vizet köpött a finom pázsitra. Sajgott a feje, és iszonyúan félt. A következő emléke apja dühös arca, ahogy lehordja a történtekért, habár nem tudta, mit csinált rosszul, de szörnyen érezte magát miatta. 

-James? - apja hangja rántotta vissza a jelenbe, amivel együtt a szorongás is visszajött.

-Igen?

-Miss Swan kisasszony az előbb tett föl neked egy kérdést

-Oh, elnézést, elkalandoztam kissé.

-Önt ugye érdeklik a lepkék? Úgy hallottam, igen szép készlete van belőlük- a nő mosolygott, ám hideg, szürke szemével nem eresztette a fiút. Miss Elizabeth Swan igen szép volt, ám Jamest kicsit sem nyűgözte le. Hiába volt csokoládébarna haja, porcelán bőre, kecses mozgása, ívelt szemöldöke és orra, volt valami hideg, és ijesztő azokban a mandulavágású szemekben, amik megbénították. Mintha átlátna rajta, és minden titkát tudná. Még azt is.. Jamesnek ettől a gondolattól gombóc nőtt a torkában, hiába tudta, hogy ez is csak szertelen képzeletének jele .

-I-igen, rajongok értük. Akarja, hogy megmutassam?- szedte össze magát.

-Igazán megengedi?- csillant fel a szeme. James a lehető leghatározottabban felállt, és mosolyogva bólintott. A nő is fellibbent, és a lehető legszorosabban követte át a termeken, és szobákon, egészen James hálójáig. Út közben vidáman fecsegett, és állandóan kereste a tekintetét, miközben Jameshez simult. 

Elizabethet igen rég óta ismeri, hiszen szülei már a kezdetektől neki szánták feleségnek, ám mindig is irtózott az érintésétől. Nemcsak gazdag, de ráadásul csodaszép, és még az is rátett egy lapáttal, hogy apja igen jó üzleti viszonyt ápolt Mr. Swannal. James már fiatalon is tudta, nem akar hozzámenni, de sosem mert vitatkozni ilyen ügyben az apjával. 

Próbált nyugodt maradni, de a közelsége annyira irritálta, hogy hálát adott az égnek, amikor az ismerős tölgyfa ajtóhoz értek. Lenyomva a súlyos rézkilincset az ajtó nyikorogva tárult ki. A szobában nem állt más, csak egy ágy, néhány könyvespolc, és egy faragott íróasztal, ám a hatalmas ablakokon beáradó fény fenségessé tette az egyszerű bútorokat. Az asztal felett számtalan parafa táblán számtalan lepke ékeskedett, amely James megbecsült és egyetlen értéke volt. Elvarázsolták a színek, és a formák, a szabadság, amit az állat magából árasztott. Ő is erre vágyott. Arra, hogy kiszabaduljon végre apja elvárásaiból, az örökös figyelésből, és a kényszerből. Egyetlen menedéke- pontosabban menedékei- a barátai voltak, de leginkább Jack, akikhez mindig fordulhatott. A velük eltöltött idő szabaddá tette. Ha Jackkel volt, nem érezte magát haszontalannak, és egyáltalán mert érezni valamit. Ahogy egyre több minden gyűlt össze az agyában, próbálta elhessegetni a gondolatait, és az egyetlen igaz érzést, melyről tudta, nem helyes.

Odalépett a falhoz, és egy egyszerű mozdulattal leemelte az egyik táblát. A nő eközben egy tapodtat sem tágított mellőle, nyakán érezte finom, pihegő leheletét.

-Ez itt egy barna gyöngyházlepke, igen ritka. Ez pedig...egy lápi tűzlepke, ez meg egy kockás. És a kedvencem.. A francia pettyes

-Valóban nagyon gyönyörű

-Meg szeretné fogni?- kérdezte udvariasan, mire finoman bólintott. James leszedte a pillangót a tábláról, és óvatosan a puha kezekbe helyezte. A bőre hűvös, és kellemes tapintású volt, a levegőben szinte izzott a feszültség. A fiú kezdte újra kényelmetlenül éreznie magát, ahogy a nő egyre közelebb hajolt. Tűzpiros selyemruhája a mellkasát súrolta, édeskés parfümjének illata elmámorította, és fojtóan körbelengte. A legkevésbé sem akart most itt lenni, ám nem akart apjának újabb csalódást okozni, érzelmek ide, vagy oda. Nem engedhette meg magának, hisz az akkori családideálnak és felfogásnak teljesen ellentmondott. Így hát hagyta, hogy az apja kiválasszon neki egy megfelelő lányt, akivel boldogan, vagy boldogtalanul továbbviszi a család nevét. James számára egészen taszító és abszurd volt ez a gondolat, ő érezni akart, megszabadulni az elvárásoktól, a családtól, nem szaporítani azt! Néha elfogta a késztetés, hogy mindennek ellentmondva megszökik, a barátaival, vagy nélkülük, de elhagyja London koszos utcáit, és valahol egész máshol békére lel. 

-Tán nem tetszem magának? -fürkészte Elizabeth Jamest érzelemmentesen, kezét az arcára helyezte. Vörös ajkait a fiúéhoz tapasztotta, miközben egészen hozzásimult. A fiú beleborzongott a hideg érintésbe, és a rosszullét kerülgette. Kétségbeesetten hátrált, míg bele nem ütközött az íróasztalba.

-Ez nekem...nekem nem fog menni! És nem. Egyáltalán nem tetszik nekem- a nő csalódottan nézett fel rá, ám a szemében ádázság csillogott. James tudta, hogy nem lett volna szabad elutasítania, de a szavak kitörtek, mielőtt gondolkozhatott volna. Képtelen volt mindezt végigcsinálni. Képtelen. A szíve nem ehhez a nőhöz húzta. Még azt sem tudta biztosan, hogy egyáltalán nőhöz-e.  

________________________

Na, itt az első rész! Iszonyúan izgatott vagyok, igazából sosem gondoltam volna, hogy belekezdek majd egy ilyen zsánerű könyvbe, szóval kíváncsi vagyok rá, mi jó fog ebből kisülni:) Remélem tetszett nektek, én nagyon élveztem a megírását!

Na, hellóka!

London mocskaWhere stories live. Discover now