London mocska

-2-

-Jack, te vadbarom!

-Most miért? 

-Mert mondjuk a nővérem? George! Segíts már!

-Most nem érek rá a hülyeségeitekre...- a vörös hajú fiú szemöldökráncolva lapozgatta irományait, nem törődve a mellette folyó kártyapartival. Remélte, hogy egy kis ideig békén hagyják, és végre a könyvére szánhatja az időt. Halvány zöld szemével sorról sorra futotta át a lapokat, a mondatok és a szövegek szerkezetét ellenőrizve, hiszen most nem szabad hibáznia. A tökéletesség árnya ott lebegett a feje fölött, súlyosan ránehezedve George-ra. Már legalább egy éve próbálja kiadni a novelláit, de eddig mindig visszadobták nemcsak a kiadók, de még napilapok is. Nem értette, miért. Minden mondat szabályos volt, mindenre figyelt, de mégis, minden hónapban ott várta a levél az ajtó előtt, melyben ott lapult a "visszautasítva" szöveg. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy valaki elismerje a gondolatait. Nem akart úgy eltűnni, hogy nem alkotott valami maradandót. Neki csak ez az egy esélye maradt erre. Nem volt sem okos, sem ügyes kézügyességű és nem vették fel az egyetemre sem. Nem voltak szülei, akiknek kapcsolata lett volna, vagy akik támogatták volna. Így egyedül kell érvényesülnie, amibe már lassan beleőrült, ugyan, már egy kicsit hozzászokott ehhez. Gyerekkorától kezdve csak magára számíthatott, nem emlékezett olyan esetre, amikor valaki ott lett volna neki. Nem tudta, hova, vagy hogy miért tűntek el a szülei, de az egyik pillanatban egy londoni árvaházban találta magát egy vaskos nevelőnővel. Eleinte még reménykedett, sírt, várta a szeretetet, de aztán feladta. A szülei képe is lassan halványodni kezdett, így már végképp senkihez sem kötődött. Nem érzett már sem haragot, sem kétségbeesést, inkább mindig csak a következő célba ölte az érzelmeit. Ez most is így volt. Ám ez esetben készen állt rá, hogy megossza szenvedélyességét másokkal, arra azonban nem számított, hogy erre senki se kíváncsi. Visszaterelte gondolatait a második novellához, mely lényegében az álmait foglalta magába. Persze ahogy mindent, ezt is köntösbe burkolta, így lett igazán mély. Továbbhaladt a harmadik részre, de már alig tudott koncentrálni a mellette dúló veszekedéstől.

-Szerintem pedig igenis van jogom érezni iránta valamit!

-Öhm, nem?

-Mert?

-Mert a nővéremről beszélünk! Amúgy is. Mi ez a hirtelen szerelmi fellángolás? Eddig jelét sem mutattad semmi ilyesminek!- Már legalább tíz perce állt a játék, és Willnek egyre vörösebb lett a feje. George nem tudta, hogyan keveredtek ide, de nem is érdekelte, csak csöndet akart.

-Fogjátok már be!- Pattant fel a helyéről, és az üveges kávéházajtó felé vette az irányt.

-Úgy látszik George hercegnő ma bal lábbal kelt..- kapta még el a fiú Jack hangját, ám eleresztette a füle mellett. Dühösen csapta be maga mögött az ajtót, majd lendületesen elindult a kicsiny utcán. A  tavasz utolsó lehelete még a levegőben volt, a bágyadt napsugarak kellemesen cirógatták a bőrét. Talán ez volt a legszebb kora nyári délután Londonban, így George úgy döntött, hátrahagyja nyomott hangulatát. Mélyet szippantott a fűszeres levegőből, majd a "műhely" felé vette az irányt.

A műhely igazából Rose, Will nővérének, kicsiny lakása volt, ahol jelenleg George tengette a mindennapjait, valamint a banda főhadiszállása is volt. Rose festői vénáit Párizsban élte ki, így a lakás üresen maradt. Will ötlete volt az egész, amiért George iszonyúan hálás volt, hiszen enélkül a hely nélkül még most is az árvaházban, vagy az utcán élne. Gyanította, hogy inkább az utóbbi, hiszen ahonnan jött, ott jellemző volt a kirakás. Az árvaházaknak nem volt több kapacitása gyerekeket befogadni, így egyszerűen kirakták az idősebbeket. Nem volt túl emberi hozzáállás, de a fiú az utóbbi időkben már meg sem lepődött az ilyesmiken.