Dark Night - Cupido's Toxic Arrow

Chris és Lucy 1.(spin-off)

      Éjszaka látogatta meg a lányt. A cella apró ablaka egy kevésbé forgalmas mellékutcára nézett, már ha lehet panorámának nevezni a poros földutat, ahol a lovaskocsiknak mindössze az elhaladó kerekét  látni. Az út most sáros volt, felázott a délutáni viharban, és az éppen szemerkélő eső sem adta meg a száradás lehetőségét. A fiú mégis mindezzel mit sem törődő módon ült törökülésben az apró, rácsos lyuk előtt, és a mögötte lévő lány hófehér arcát nézte. Hosszú perceken keresztül egyikőjük sem mondott semmit, és bár a lány többször szóra nyitotta a száját, végül mégis hallgatott.
   Időközben az eső rákezdett, barnára színezett, földes vizet sodorva be az apró cellaablakon. A fiút viszont nem érdekelte sem ez, sem az elázott ruhái. Egy halottnak elvégre már teljesen mindegy. Mert Christian Black halott volt, de legalábbis valami olyasmi. Mindez pedig annak a kígyónak volt köszönhető, aki most is kivehetetlen érzelmekkel az arcán nézett fel rá a rozsdás rácsok mögül. Nem sajnálta őt. Pont ott volt, ahol lennie kellett: egy rothadó  cella hűvös legmélyén.
- Miért jöttél ide? - oly sokszor hallotta már a lány hangját, és most mégis valahogy idegennek érezte. Egy kicsit sem sajnálta őt.
- Mégis mit csináljon egy halott a gyilkosának kísértésén kívül? - nem volt több a hangja esőn túli suttogásnál, de úgy tűnt, a lány így is értette minden szavát; túl sok gúny vegyült az arcán megjelenő apró mosolyba.
- Csak segítettem rajtad. Hát nem érted? Akár örökké élhetünk.
- Lucy. - Chris arcán önkéntelen, gyors mosoly futott végig, mikor a mondat hallatán a sötétségbe burkolózó égre emelte a tekintetét. - Egy pillanatra se hidd azt, hogy a kelleténél egy picivel is többet akarok tölteni az elrohadt lelked társaságában, mint amennyit feltétlenül szükséges.
- Most mégis itt vagy. - Éjsötét szemét végigjáratta a fiún. A kopott, saras nadrágon, a hatalmas köpenyen amit magára terített, a szemébe lógó piszkos szőke haján, amit az eső a fejére tapasztott.
- Eszembe akarom vésni minden egyes apró porcikádat. Meg akarom jegyezni hogy néz ki az a szörny, aki lettél. Aztán élvezettel nézem majd végig ahogy eltűnsz erről a világról, ahogyan minden ami vagy, egyszerűen megszűnik létezni. Emlékezni akarok rá hogy néztél ki életed utolsó éjszakáján, hogy milyen érzés volt téged egy cella szánalmas alján látni.
- Pár nappal ezelőtt a lelkedet adtad volna azért, hogy egyáltalán hozzámérhess!
- Ironikus, nemde? Most, hogy elvetted a lelkem, szívesebben látnálak minimum négy darabba vágva.
     Villám fénye szelte át az eget, megvilágítva mindkettejük arcát. Lucy ébenfekete haja erős kontrasztot képezett tejfehér bőrével, karcsú ujjait a rácsra kulcsolta.
- Hálás leszel nekem, Chris. - negédes volt a mosolya, pont olyan ahogy szinte mindig mosolygott rá, olyan édesen, hogy még a falu papjának fia szíve sem maradt közömbös. Képes volt a legnagyobb ostobaságokat is elkövetni azért, hogy lássa ezt a mosolyt. Valamikor, egy előző életben.
- Holnap ilyenkorra te már a Pokol legmélyebb bugyrában fogsz égni, és ha egyszer én is odakerülök, örömömet fogom lelni a végtelenségig tartó szenvedésedben. - próbált uralkodni magán, de reflexszerűen jött vicsor az arcára, aminek láttán a lány mosolya szélesebb lett.
- Eljön még az idő, mikor mi ketten örökké együtt leszünk. Mikor megérted végre, mit is adtam neked pontosan.
- Megszállott vagy. - undorodva köpte a szavakat, és közelebb hajolt a rácshoz, a lány mögötte lévő arcához. - Beteg vagy. Tönkretettél mindent. Érted? Mindent!
- Új esélyt adtam neked, egy új életet! - erősebben kezdte szorítani a rácsot, a szavakat már csak a fogai között szűrte ki.
- Semmit sem adtál nekem. - fagyos volt a hangja, kemény akár a jég, alig több a szél suttogásánál. Újonnan kapott borvörös írisze szinte átszúrt a már szakadó eső függönyén, mélyen a vele szemben lévő lányéba fúrva a tekintetét.
- Odaadtam érted mindenem, Chris. - a fiú nem tudta volna megmondani, hogy mennyi könny valódi a tökéletes, tejfehér bőrön, és mennyi az, ami a kint tomboló égszakadásból került az arcára. Ha igazán őszinte akart lenni magához, nem is érdekelte.
- Mégsem a te lelked lett oda félig. Nem téged tagadtak ki a túlvilágról, nem te vesztetted el a családodat. Semmit sem adtál nekem Lucy, sőt, minden egyes levegővétellel kevesebb lettem a társaságodban, míg végül úgy nem döntöttél, hogy teljesen elveszed tőlem a lehetőségét annak, hogy legyen értelme lélegeznem. Bármennyire is vagyok most halott, ha te megszűnsz létezni, én egy kicsivel élőbb leszek. Gyűlöllek, Lucy. Gyűlöllek, amennyire emberi lény gyűlölni képes. - vágtak a szavai. Látta a lány arcán, ahogy minden egyes kimondott szó után mélyebbre hatol benne a penge. Esküdni mert volna rá, hogy egy pillanatra látta azt a lányt, akibe beleszeretett, még ha ez nem is volt több kósza fényjátéknál. Igen, teljesen biztos volt benne, hogy csak a villám okozta pillanatnyi világosság láttatta vele egykori szerelmét, a következő másodpercben annak a lánynak ugyanis nyoma sem volt. Keserű fájdalom ült az arcán, olyasfajta éktelen dühvel, amit még sosem tapasztalt. Lucy olyan közel húzta magát a rácshoz amennyire tudta, az ujjain könnyen kivehető volt az összes csont, amivel görcsösen kapaszkodott.
- Az enyém leszel, Chris. Egynek lettünk teremtve. El fogom érni, hogy velem legyél, hogy velem éld le a végtelen életed, mellettem.
- Holnap estére te halott leszel. Én pedig vigyorogva nézem végig a kivégzésedet. - nem várt a lány válaszára. Egyszerűen még egyszer, utoljára belevéste az elméjébe az arcát, az állának vonalát, szinte tökéletesen ívelt szemöldökét, majd mindezt elzárta magában, hogy semmi és senki se nyúlhasson az emlékhez.
      Csak felállt, és elindult a falu széle felé, be az erdőbe. Köpenyének kapucniját útközben terítette a fejére, és még sokáig hallotta Lucy elhaló kiáltását a fülében, amit már csak a hátának mondott:
- Akár százszor is végzek veled és hozlak vissza a halálból, ha ez kell ahhoz, hogy örökre az enyém legyél!
      Ott zakatolt benne a mondat, és érezte, hogy ez a fantom életének bizonytalan végéig kísérteni fogja.