Dark Night - Cupido's Toxic Arrow

Chris és Lucy 0. (spin-off)

               Esős nap volt. Kora reggel óta esett, hol jobban, hol kevésbé, és úgy látszott soha nem is akar elállni. A szél buzgón takarította a fákon maradt sárga leveleket, amik ázottan értek földet, csúszóssá téve a macskaköves utat. Chris szerette ezt az időt, majdnem annyira, mint a lányt, aki az oldalán sétált, és aki sötét köpenye alól néha mosolyogva nézett fel rá. Tudta, hogy nem szabadna szeretnie; egy pap fia nem bocsátkozhat olyan kapcsolatba, ahol a másik felet többször vádolták meg boszorkánysággal. Ha ő nem védte volna meg, ha nem tüntette volna el a bizonyítékokat, a lány már rég halott lenne.
     Egymás abszolút ellentétei voltak. Chris gyerekkora óta azt hallotta mindenkitől, hogy úgy néz ki, mint egy angyal; talán a szalmaszőke haja miatt, talán a szürke és a kék közötti árnyalatban játszó szeme miatt, talán csak azért, mert a falu papja az apja. Lucy-nek ezzel ellenben hollófekete haja volt, és a szemének színe sem ütött el sokkal pupillájának feketéjétől. Míg őt soha nem érdekelte a feketemágia, Lucy megszállottja volt szinte mindennek, ami kapcsolatban állt vele. Nem egy alkalommal próbálta lebeszélni őt erről, de sosem hallgatott rá. Bolondnak nevezte, elfogultnak, szerinte csak az apja mély hite, és a neveltetése miatt nem akar látni és érzékelni semmit abból, mekkora hatalma lehet az embernek. Ráhagyta. Mindig ráhagyta. Túlzottan szerette őt ahhoz, hogy emiatt elhúzódjon tőle.
     Chris séta közben felnézett a szürke égre, és hagyta, hogy pár kövér esőcsepp az arcába hulljon. Még mindig őrlődött, vajon rosszul döntött-e, mikor hosszú idő után végül igent mondott a lánynak, aki magával hívta egy gyűlésükre. Valószínűleg nem egyezett volna bele, ha épp nem fürdik az eufóriában azután az éjszaka után. Lenézett a mellette sétáló lányra, aki ujjait szorosan az övéire fonta, és elmosolyodott. Megérte. Akkor is, ha már a tizedik fohászt mondta el magában.
 - Remélem, erős gyomrod van. – nézett fel rá Lucy, a szeme körül apró nevetőráncokkal.
 - Fogjuk rá. De remélem, nem áldoztok fel semmit, mert akkor most visszafordulok. – felelte Chris, és a szíve mélyén bízott benne, hogy igenleges lesz a válasz. Nem bánná, ha megúszná ezt az egészet.
 - Nem áldozunk fel semmit. De a föld alatt vagyunk, onnan nehezen mennek ki a szagok, szóval előny, ha nem hányod el magad a rohadó hús és halál szagától. – mosolygott rá a lány, neki pedig minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen el hangosan imádkozni a bűnbocsánatért.
 - Oké, és mire kell még számítsak az éjjellel kapcsolatban? Mikor érünk oda egyáltalán? Nem mintha cukorból lennék, de még én is kezdek fázni. – húzta össze magán a vastag, nyúlszőrrel bélelt köpenyt. Sosem vette volna fel, ha nem tudta volna, hogy az apja kizárólag attól a fenyőzöld szemű nőtől vásárol a piacon, aki csak öregségükre öli meg az állatait, mindaddig pedig nyaranta nyírja a bundájukat. Nem ítélte el a húsevést, sőt, kifejezetten szerette a vadhúst, de halott állat bőrét sosem viselte volna el magán.
 - Nos, az este – tartott egy kis szünetet, mintha a megfelelő szót kereste volna – mindenképpen emlékezetes lesz. Ami pedig a helyet illeti, pillanatokon belül ott leszünk, te gyenge ostya. – bökte oldalba halkan nevetve a könyökével a lány, ő pedig válaszul visszamosolygott rá.
      Ezidáig eszébe sem jutott, mégis hol lehet Lucy szektájának törzshelye, magában pedig hálát adott az égnek, hogy úgy néz ki kellően messze a szülőházától. Nem telt bele fél percnyi sétába, és Lucy lefékezett egy kissé romosabb, a falu sarkában található családi háznál. Bár a szakadó eső sűrű függönyén keresztül nehezen vette ki, biztos volt benne, hogy halovány gyertyafény cikázik az ablakokon. Bármennyire is tartózkodott a feketemágiát használó emberektől – persze egyet kivéve, - azt el kellett ismernie, hogy ez a ház tökéletes döntés volt rejtekhelynek. A falu ezen részén kevesebben élnek, ezáltal nem is kimondottan forgalmas hely.
 - Na? Ilyenre számítottál? – támaszkodott Lucy a kerítésnek, továbbra is szorosan az övét szorító ujjakkal.
 - Őszintén szólva, – nézett végig újra a házon, a tetőn kopogó esőn, a félig leszakadt ereszből folyó kispatakon, és a mindezek ellenére is egész barátságos előkerten – előbb képzeltem el egy hatalmas, fekete kőből épült palotát, sok toronnyal, hegyes tetővel és kerek ablakokkal. És köddel, természetesen. Sok köddel. – bólintott komolyan, majd a lány szája sarkában megbújó nevetőráncokat látva ő is elmosolyodott.
 - Ennek örülök. – húzta magához, és mit sem törődve a vizes köpenyekkel, szorosan megölelte a fiút, aki ösztönösen magához szorította, és puszit nyomott a feje búbjára.
 - Minden rendben? – suttogta a lány köpenyének csuklyája alá.
 - Azt szeretném, hogy örökké tartson. Hogy mi örökké tartsunk. Így, ahogy most vagyunk, nem az apádféle „a lelkünk örökké él" módon. Ebben a testben, ebben a formában, amíg az idő tart. – szórta tele apró csókokkal a nyakát, amitől Chris pár pillanatra levegőt venni is elfelejtett.
 - Az apám „módja" az én módom is. Az élet természetes összetevője a halál Lucy, és nekem ezzel semmi problémám nincsen. Akkor is ugyanennyire foglak szeretni, ha majd ráncosak és vének leszünk, és az unokáink rohangálnak az udvaron. – tolta el magától, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni. Hogy lássa, minden szavát komolyan gondolja.
 - Ha lenne lehetőség az örök életre...
 - Van rá lehetőség. – vágott közbe, a fejében már ott volt apjának teljes tanítása az örök életről Istennel, de rá kellett jönnie, hogy ez sem olyan alkalom lesz, ahol kamatoztatni tudja a tudását a lánynál.
 - Chris, megígérem, hogy meghallgatom a miséd a lélek örök életéről, ha végigcsináltuk ezt az éjszakát, rendben? – húzta magához, és futó csókot nyomott a szájára.
 - Legyen. Meggyőztél. – bólintott mosolyogva, majd ujjait ismét szorosan a lányéi köré fonta, aki belökte a kaput, és nyomában Chris-szel belépett az udvarra.
      Csak akkor kerítette hatalmába egy nyomasztó, kellemetlen érzés, mikor a házba belépve Lucy katonás léptekkel a lakás túlsó végén lévő apró tárolóhoz vezette, és kinyitotta a látszólag pincébe vezető ajtót. Nem csapta meg a rohadás téveszthetetlen szaga, nem hallott kántálást semmilyen ősi nyelven, mégis ösztönből vetett keresztet, mielőtt elindult lefelé a lány után. Ötvenen túl már nem számolta a lépcsőket, amik kígyózva vezettek a mélybe, egyre erősödő szagokat sodorva magukkal. Nézte az előtte, biztos léptekkel haladó ébenhajú lányt, akinek a kezében tartott gyertya horrorisztikus, futkosó árnyakat vetett a pókhálós falakra, és igyekezett nem hangosan kimondani az imáit.
 - Nem kell mondanod semmit, ha odaérünk. Tudják, hogy jönni fogsz, és tudják ki vagy. – ez volt az egyetlen, amit a lány mondott neki az utolsó lépcsőfordulóhoz érve. A szag itt már szinte elviselhetetlen volt; keveredett az alvadt vér és a döghús rohadó szaga a penésszel és a porral, olyan kibírhatatlan bűzt eredményezve, amit ő is alig bírt gyomorral.
 - Akkor nem önthetem le őket szenteltvízzel és nyomhatok a homlokukra keresztet, mert számítanak rá? A fenébe. – rúgott aprót a falba szórakozott mosollyal, mire egy ököl nagyságú pók jelent meg nem sokkal a feje mellett. Sokan irigyelhették volna meg a reakcióidejét, nem telt bele egy pislogásnyi időbe, már a lánnyal egy lépcsőfokon állt, tisztes távolságot tartva az ízeltlábútól.
 - Az ilyesfajta humort sem igazán értékelik. A legjobb az lesz, ha csendben maradsz és csinálod amit én. Fontos nekem ez az este, és nem akarom, hogy bármi balul süljön el. – nézett a szemébe olyan komolyan, ahogyan eddig talán még sosem tette.
 - Meglepődnék, ha egy ilyen helyen bármi jól sülne el. – mondta inkább csak magának, mert Lucy már korántsem figyelt rá.
      Igyekezett, hogy a léptei biztosnak hassanak, de olykor, mikor a félhomályba borult, dögszagot árasztó folyosó elágazásainál meglátott egy-egy fekete csuklyába burkolódzó alakot, vagy mikor velőtrázó sikolyt hallott az egyik ajtó mögül, megingott a térde. Amögött a vaskeretes ajtó mögött azonban, ami előtt Lucy megállt, ijesztően nagy volt a csönd. Kevés alkalom volt az életében, mikor félt volna, és ez volt az egyik. Oda akart nyúlni, el akarta kapni Lucy kilincsért nyúló kezét, és visszakozni. Akár még el is sírta volna magát félelmében, ha akkor biztosra mehetett volna, de nem volt rá esélye. Elmondott egy utolsó imát, és belépett a lány után.
      Hatan voltak a kisebb, kör alakú teremben, aminek a közepén egy áldozati oltár állt. Az összes fején mélyen a szemükbe húzott csuklya volt, mégis úgy érezte, őt nézik. Hallotta a zár kattanását a háta mögött, és érezte amint a veríték lecsorog a hátán. Fel akarta róni Lucy-nek az oltárt, de tartotta az ígéretét, és nem szólalt meg.
 - Maradj itt. – súgta oda neki a lány, ő pedig bólintva lecövekelt az ajtóban. Nézte, ahogy vált pár halk szót az egyik alakkal, aki intett a többinek. Hárman elindultak felé, ketten pedig egy másik, kisebb asztalon fekvő rongykupacból halásztak elő valamit. Abban a pillanatban, amikor a három alak lefogta a karját, elfogta a páni félelem.
 - Lucy. Lucy! – a lány rá sem nézve pásztázta a földet, neki pedig ekkor jött a felismerés: ő lesz a mai éjszakai áldozat.
      Érezte, ahogy a szíve felugrik a torkába, és megugrik az adrenalinszintje. Kicsavarta magát a szorításból, és ököllel leütötte az egyik alakot. A roppanásból ítélve, csontot tört. Megindult az ajtó felé, de nem volt esélye elkapni a kilincset, még a törött állkapocsú embert leszámítva is túlzott fölényben voltak ellene. Rángatózva, ütlegelve és ordítva igyekezett lassítani az elkerülhetetlent. Lucy pedig végignézte, ahogy lerángatják a ruháit, és a hideg, száradt vérrel fedett, halálszagot árasztó kőasztalhoz szíjazzák.
 - Lucy! Lucy kérlek! – rángatta a karjait, de a szíjak nem engedtek. A lány közelebb lépett hozzá, kezében egy fekete tőrt tartva. Chris elsírta magát a látványra. A fejét rázva, egész testében remegve könyörgött a lánynak.
 - Értünk teszem, Chris. Az örök életünkért. Vissza fogunk hozni téged az életbe, a lelkedért cserébe. Ez az első lépés az úton az örökkévalóságig.
 - Ne csináld ezt, kérlek! Erre ment ki minden az eleje óta? Annyiszor rántottalak ki a szarból, és most komolyan képes vagy leszúrni egy kibaszott tőrrel? – köpte a szemébe ordítva, mit sem észlelve a körülötte zajló eseményekből.
 - És én pont ezért is szeretlek, Chris! Ezért is döntöttem melletted, ezért akarok veled élni, amíg az idő tart! Mert önzetlen vagy, végtelenül édes, és...
 - Mégis mit számít mindez, ha épp most készülsz feláldozni annak, akit apám és én is teljes szívből gyűlölünk? – minél közelebb ért a tőr a mellkasához, minél hangosabban hallotta maga körül a kántálást, annál jobban rángatta leszíjazott végtagjait.
 - Az Istened még senkinek sem adott örök életet egy testben. – amint két kézzel markolt a tőrre, Chris hangos imában tört ki. Imádkozott, mikor Lucy a mellkasába döfött, imádkozott az eget rengető fájdalom közben, amit a szúrás okozott, de még akkor sem hagyta abba, amikor az egyik csuklyás kivált a tömegből, egy ronggyal felitatta a mellkasából ömlő vért, és a szájába tömte. Nem látott a könnyeitől és a fájdalomtól, amikor pedig érezte, hogy egy sarlót szúrnak az alhasának oldalába, majd kiszakítják a belsőségeit, már a halálért imádkozott. Maradék utolsó erejével ránézett a lányra, akit mindennél jobban szeretett. A lányra, aki tőrbe csalta őt a saját, elvakult jója érdekében. Szemébe lógó hajából csöpögött a saját vére és izzadsága, alig látott a fájdalomkönnyektől, de utolsó lélegzetéig mereven nézte a lányt. Ő pedig rámosolygott.