perfect places ~ valahol európában

iv.

Hosszú a sínektől nem messze, a fák árnyékában ült egy rakás korhadó vasúti talpfán. Az ujjaival unottan dobolt a térdein, ahogy a poros földutat kémlelte, minduntalan Ficsúr alakja után kutatva. Kiállhatatlanul végtelennek tűntek a percek így, hogy egymagában várt rá, holott máskor órák múltak egyetlen szempillantás alatt ugyanitt. Talán a lelke mélyén titkon megbújó aggodalom nehezítette a dolgát, ugyanaz, ami arra késztette, hogy percenként húzza elő a telefonját a zsebéből és ellenőrizze az üzeneteit - mindhiába. Feleslegesen frissítette a beszélgetést újra és újra, valamiféle életjelet remélve, a repedt képernyőn semmi sem változott. Csupán ugyanaz a csalódást és aggodalmat keltő üzenet töltött be minduntalan; tíz perc és ott vagyok.

Halk sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy hátravetette a fejét és egy pillanatra felhagyott a monoton dobolással. Őszintén remélte, hogy Ficsúr kárörvendő nevetése felel majd a színpadias mozdulatra - talán megkönnyebbülésében már vissza sem vágott volna. Azonban csak a szél játszott a nyárfák levelei közt, elnyomva a valamivel távolabbi főúton poroszkáló autók már-már néma moraját.

Szinte tapintható volt a közelgő nyár; érezte maga körül, ahogy a világba minden egyes nappal szivárog vissza az élet. A levegőben még halványan ott derengett a tavasz első virágainak illata, a megújulás, de mindez egyre csak távolibbnak tűnt. Már nem volt új, hogy mennyire élénk ismét a világ, képtelen volt kiváltani ugyanazt a szenzációt, mikor nem tudott betelni az első zöld levelek látványával. Elmúlt a katarzis, a fülledtség lassanként alakot öltött a felhőtlen boldogságban. Mégis volt benne valami új és különleges, ahogy a május, a kánikula hírnöke napfénybe öltöztette az egész kertvárost, megjósolva a nyarat. Hosszú nem szerette a hőséget, mikor képtelen volt kimerészkedni az utcára napnyugta előtt, mégis gyermeteg örömöt lelt ebben az időszakban. A szabadság és a nyár gondolata összefonódott a fejében, izgalommal töltötte el.

Volt valami felszabadító abban, ahogy ezen a késő májusi délutánon meghúzta magát az árnyékban. Az alkarján apró fényfoltok jártak táncot, amik a nyárfák levelei közt szöktek át. Ha a szél jobban feltámadt, némelyik egy-egy pillanat erejéig megjelent a térdén, ahol a farmerja anyaga szétfoszlott, megvilágítva az apró horzsolásokat a bőrén, még mielőtt elillant volna. Ilyenkor kedve támadt igazán élni, rácsodálkozni a világra és a háta mögött hagyni a kertváros szűk utcáit, amiket a saját tenyerénél is jobban ismert. Olykor, nyári estéken, mikor a fullasztó hőségben álmatlanul forgolódott komolyabban fontolóra vette, hogy búcsút mond az itt töltött éveknek. Elindulna a vasúti sínek mentén, életében először átvágna a pipacsokkal tűzdelt réten, tovább az ismeretlen szántóföldek felé. Hiába hangzott vadregényesen csábítónak a feledés, a terv kismillió ponton megbukott, ezáltal pedig alig pár pillanat múlva feledésbe is merült.

Most is csupán tiszavirág életű volt a gondolat, ahogy szemügyre vette a nyárfák sokaságát. Alig volt pár hektár, néhol a fákon túl már látszott a patak partján elnyúló mező, Hosszú elméjében mégis erdőként élt. Egy ponton a poros földút a semmibe torkollott és egy keskeny ösvény vette kezdetét a bozóton, majd a fák sűrűjén át. A szakaszt, ami a kanyaron túlra követte a sínek vonalát, egészen a messzi ismeretlenbe, maguk Hosszúék taposták ki hajdanán. Ugyan szabad szemmel nem láthatta, mégis nyugtatta a gondolat, hogy a végén ott van a hatalmas tisztás, ahol minden gondját hátrahagyhatja. Valahogy ez a különös megkönnyebbülés elég volt ahhoz, hogy csillapítsa az ismeretlen utáni vágyát, véget vessen a pillanatnyi fellángolásnak.

Tagadni szerette volna, de őszintén foglalkoztatta hol késik Ficsúr, megint akaratlanul is beférkőzött a gondolataiba. Egyetlen embert sem ismert, aki úgy táncolt az idegein és feszegette a határait, mint ő, mégis, valamiféle furcsa gondoskodással és szeretettel viszonyult felé. Nehezen tudta bárhogyan is kategorizálni az érzéseit iránta, egy ideje már csak igyekezett beletörődni a tudatlanságba. Képtelen volt megnevezni azt, amit kiváltott belőle és ez egészen lassan, de biztosan terelte az őrület felé.