Egy Párválasztó története

14. (A herceg)

Az időérzékem teljesen megszűnt létezni azután, hogy Norával elváltunk a szobája ajtajánál. Azóta órák óta járkálhattam fel-alá a palota folyosóin, mikor az egyik palotaőr megállított és megkérdezte, hogy mit keresek hajnali egykor az alagsorban.
Kicsit ráijeszthettem a férfira, mert úgy nézett rám, mint aki kísértetet látott. Ezért jobbnak láttam megnyugtatni, hogy minden rendben van és csupán egy kis sétára vágytam, hátha attól sikerül elaludnom. A palotaőr nyugalommal, de némi kétkedéssel fogadta a válaszomat és felajánlotta, hogy visszakísér a lakrészembe. Útközben minden saroknál rákérdezett, hogy minden rendben van-e, én pedig minden alkalommal igennel válaszoltam. Nem is értettem, hogy miért kérdezgeti ezt ennyiszer, és miért néz rám olyan nyugtalan tekintettel. A szívem ebben a pillanatban hevesen dobogott a boldogságtól és még sosem éreztem magam ennyire jól. Végig Eleonora járt a fejemben

A szobámhoz érve aztán a kísérőm – akinek az egyenruhájáról a Harry Forks nevet olvastam le – még egyszer meg akart bizonyosodni a jóllétemről, én pedig századjára is megnyugtattam, hogy minden a lehető legtökéletesebben van ma este. Ezután Forks palotaőr meghajolt előttem, jó éjszakát kívánt és magamra hagyott.
Becsuktam magam mögött az ajtót és felsóhajtottam. Gondolatban még mindig a tetőkertben voltam és újra meg újra átéltem az Eleonorával történteket. Ahogyan ide-oda szaladgáltunk az esőben, mint két önfeledt kisgyerek. Ha apám meglátott volna minket, nem tudtam volna eldönteni, hogy az esőben való rohangálástól lett rám dühös vagy azért, mert Eleonorával vagyok. De valószínűleg nem is érdekelt volna, hogy apám miért akar újfent kiabálni velem. Amikor Norával vagyok, semmi más nem érdekel a világon. Sem apám, sem a Párválasztó, sem pedig az, hogy én vagyok Illéa trónörököse. Egyedül Eleonora számít és az, hogy vele legyek. Mert Ő teljesen magával ragadott. A mosolyával, a nevetésével, a szépségével és az egész lényével.
Emlékszem, az első találkozásunk során úgy gondoltam Eleonora Whitera, mint egy szellemre, aki bóklászik a palota falai között, de senki sem látja. Aztán, ahogy teltek a napok, Nora elkezdett a gondolataimban kísérteni, mintha tényleg ez szellem volna. De persze jó értelemben.
A ma éjszaka pedig szavakkal leírhatatlan számomra. Most csókoltam meg először valakit. Még csak bele sem gondoltam abba, hogy vajon Ő is ugyanezt akarja és egyáltalán illendő-e ilyet tennem. Mert nem lehettem biztos Eleonora érzéseivel velem kapcsolatban. Az igazat megvallva, én sem tudtam pontosan meghatározni az érzéseimet vele kapcsolatban. Egyedül azt tudtam biztosra, hogy szeretek vele lenni és a lehető legtöbb időt akarom a lánnyal tölteni. Újra hallani akarom a hangját, a nevetését, látni akarom a mosolyát és meg akarom csókolni.

Mindemellett lehetetlennek tartottam apám indokait azzal kapcsolatban, hogy a lehető leghamarabb el kell távolítanom Eleonorát a palotából. Ő lenne az utolsó ember, akiről el tudnám képzelni, hogy a Lázadók oldalán álljon. Bele sem tudtam gondolni, hogy képes lenne ártani nekem vagy bárkinek.

***

– Adam, ébren vagy? – hallottam Vanessa hangját az ajtó túloldaláról. Ránéztem az asztalomon lévő órára. Hajnali három óra volt és én az elmúlt közel két órában a szoba egyik sarkából sétáltam át a másik sarkáig, miközben a fejemben újra meg újra lejátszottam a tetőkertben történteket. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam, beengedve a húgomat, aki pizsamában volt és valószínűleg nagyon sietett, mert még egy papucsot sem vett fel a lábaira.
– Meg fogsz fázni, ha mezítláb mászkálsz a hideg kövön – mondtam.
– Mellékes, számolj be mindenről! – Vanessa akár egy forgószél, olyan vehemenciával jött be a szobámba, majd becsukta maga után az ajtót.
– Mi mindenről? – néztem rá értetlenül.
– Arról, hogy mi történt a találkozón!
– Milyen találkozón? Már mondtam, hogy Lady Lilyannaékkal kriketteztünk és ettünk néhány szendvicset, de nem történt semmi érdekes, ezt már mondtam is neked pár órával ezelőtt, ha jól emlékszem.
– Adam, ne játszd az eszed! – Vanessa felkapott egy párnát az ágyamról és hatalmasat lendített vele az arcom irányába. Alig volt időm kitérni a csapás elől. – Mindketten tudjuk, hogy az Eleonorával való tetőkertes randevúd részleteire vagyok kíváncsi.
– Ne haragudj, Vanessa, de elég bármilyen következtetést levonnom abból, hogy csak annyit mondasz, számolja be mindenről, majd a következő pillanatban egy párnával akarsz lefejezni.
– A beszédművelést hagyd Madame Etikettre, egy párnával pedig nehezen tudnálak lefejezni, csak egy kicsit fájna és lehet utána helyreállna az a hatalmas káosz a fejedben.
– Igazán kedves vagy ma éjjel, Nessie – mondtam és bár hiába próbáltam komolynak tűnni, alig bírtam visszafogni, hogy ne kezdjek el vigyorogni.
– Tudom, de most már meséld el, hogy mi történt a tetőkertben!
– Honnan veszed, hogy történt odafent bármi érdekes?
– Az ikertestvérem vagy, Adam és jobban ismerlek, mint királyi jóatyánk a színészmesterséget. Amióta itt vagyok csak vigyorogsz, mint a tejbetök és mindig akkor szoktál feleslegesen visszakérdezni, ha történt valami érdekes és nem tudod, hogyan meséld el nekem. Ráadásul a zakód csurom víz – mutatott a széktámlára hanyagul rádobott ruhadarabra, ami valóban vizes volt.
– Rendben, igazad van! – tártam szét a karom jelezve, hogy Nessienek újból sikerült a lelkemig hatolnia és megfognia. Mert Vanessánál tényleg nem ismert senki jobban ezen a világon. Pontosan látta rajtam, hogy milyen nehezen öntöm szavakba az érzéseimet és ez tényleg így is volt. Nehéz volt szavakkal kifejeznem a pár órával korábban történteket. Olyan érzések kavarogtak bennem, amelyeket azelőtt még sosem éreztem. Ugyanakkor féltem, hogy ha bárkinek is elmondom, akkor valahogyan apám megtudja, és mire észbekapok Eleonora eltűnik a szemem elől, mint egy igazi szellem. És gyűlöltem, hogy miatta mindig kicsúsznak a kezeim közül a dolgok.
– Adam – Vanessa leült az ágyamra és intett a fejével, hogy foglaljak helyet mellette. Én így tettem, majd a húgom megszorította a kezem és a szemembe nézett. – Nem kell félned! Tudod, hogy nem fognak kicsúszni a kezeid közül a dolgok, ha nekem elmondod – mondta, mire félve, de bólintottam egyet. – Szóval, mi történt?