Harry
- Akkor értettétek a tervet? - kérdezte immáron sokadjára Paul. Szigorúan végignézett rajtunk, majd tekintete rajtam állapodott meg. Arcomra egy érthetetlen arckifejezés ült ki. - Mi a baj, Styles? - szűkítette össze szemeit, enyhén előredőlve az asztalra.
- Miért én? - bukott ki belőlem az egyetlen kérdés. Paul-nak ez szemmel láthatóan nem tetszett, szemeiben a düh jellegzetes szikráit véltem felismerni.
- Hogy miért te? Miért te? - csengett egy pár oktávval magasabban a hangja, s ezzel együtt dühösen is. - Idefigyelj Harry, egyszer mondom el! Neked kell megtenned! Csakis neked! - mutogatott ujjával rám fenyegetően, majd a többiekre nézett. - Ha bármelyikőtök, akárki megteszi helyette azt megölöm! Világos voltam? - a többiek csak bólogatással jelezték, hogy megértették. De én nem, én nem értettem. Teljesen megmagyarázhatatlan módon most Paul nem árult el sok információt az ügyről. Gondolom ez mindannyiunknak feltűnt, de valahogy senki se tette szóvá.
Egy család életét kell kiontanom, mindössze egy átlagos késsel. Biztos van valami magyarázat, hogy miért pont egy átlagos konyhai késsel kell kiontanom négy ember életét. Eddig sohasem mondták meg, hogy mivel öljek. Meg miért pont nekem? A többiek is ugyanúgy tudják végezni a dolgukat, még jobban is, mint én. Azt hiszem több van emögött a sztori mögött, mint egy puszta kis mészárlás és ez idegesít.
A tudat, hogy nem tudok semmit megőrjít.
Annabell
- Még egyet k-kér-kérek és e-ennek a kis b-bigének is adj e-egyet itt mellettem! - mondta a pultosnak egy holt részeg, sör szagú fazon. Azt hiszem, ha a szemével letudna vetkőztetni én már rég meztelen lennék. Rám kacsintott, de mielőtt még bármit is reagálhatott volna, gyorsan lepattantam a székemről, egyenesen a táncoló tömegbe siettem. Hallottam, ahogyan próbál utánam igyekezni, de én gyorsabb voltam nála.
A tömegen átpaszírozva lépkedtem a hátsó ajtó felé. Kezeimmel kilöktem a fémajtót. Hideg, de mégis friss levegő csapott meg, ami egyrészt kellemes volt, másrészt pedig tényleg hideg. Magassarkúim apró kopogással jelezték lépteimet a nem túl magas rácskerítésig. Körbenéztem, de nem láttam senkit a közelben. Nagy lélegzetet véve felcsimpaszkodtam a kerítésre, majd szép lassan a lábaimat is elkezdtem használni. Mire észbe kaptam, már a tetején csücsültem. Egy könnyű mozdulattal átlendítettem lábaimat, közben ellenőrizve, hogy fekete ruhám sehova se akadjon be. Magassarkúimat lerúgtam magamról, s utánuk ugrottam én is. Talpaim először fájtak egy kicsit, de amint elmúlt talpra álltam, saruimat felvettem
Miután megbizonyosodtam arról, hogy egyensúlyban tudok maradni, elindultam. New York utcáin, mint mindig most is hemzsegtek az emberek. Kivéve azon a kis utcán, amin eredetileg tartózkodtam. Rajtam kívül senki sem volt itt. Magabiztos, de kissé hangos lépteimmel végigsétáltam a drót kerítés mellett, majd a kukákat is elhagyva kisétáltam a kis utcából.
Eszembe se jutott, hogy szóljak Luke-nak. Bizonyára már jót hempergett egy kis részeg libával, aki ugyanolyan szexéhes volt, mint ő. Annyit sajnálok, hogy megint hagytam magam rávenni erre az egész cécóra.
- Ugyan már, Bells! Ki kéne már mozdulnod! - nézett rám szánakozóan Luke. - Nem élheted le az egész életedet úgy, hogy filmeket nézel állandóan! - próbálkozott ismét egy kis parányi bűntudatot is kicsikarni belőlem. Rá néztem, de megint bevetette a szomorú szemeit. A hatás kedvéért még a kezeit is összekulcsolta, majd az álla alá helyezte, mint egy szomorú kiskutya. Csak egy baj volt. Luke nem volt kiskutya, illetve szomorúnak sem hatott, inkább könyörgőnek.
- Jaj, Luké! Nem akarok megint egy hülye buliba menni, csakis azért, hogy te jól szórakozz, míg hozzám, felforrósodott, izzadt testek dörgölőznek. - sóhajtottam nagyot, hisz legutóbb sem volt másképp. Ott hagyott egyedül, még ő szórakozott. Luke úgy nézett rám, mint aki az egész életét megbánta volna. Tudta, hogy igazam van, ezért bevetette a másik módszerét.
- Sajnálom! - kezdett bele. - Óh, Bells! Ha tudnád mennyire sajnálom! - ismételte önmagát, kezeivel körbekulcsolta az enyéimet, majd így folytatta. - Bármi, bármikor megtörténhet! - nézett komolyan a szemeimbe. Bepróbálkozott a mondatommal, vagyis voltaképpen a mottómmal. Igaza van, ha továbbra is csak a szobámban ülök semmi érdekes nem fog velem történni. Így sohasem indul el a karrierem. Mélyet sóhajtottam, felnéztem Luke-ra, aki csak visszafogottan mosolygott rám.
- Rendben. - adtam be a derekam. Luke egyből egy szoros ölelésbe zárt, majd arról kezdett el beszélni, hogy mit is vegyek fel. Nagyot sóhajtottam, s próbáltam figyelni rá, de nem nagyon ment. Gondolataim másfelé jártak, teljesen másfelé.
