Tánc az éjben

9. fejezet

Kedd reggelre virradt, ami azt jelentette, hogy ma már minden képp suliba kell mennem. Az eső esett megállíthatatlanul, mint mindig, s ezzel beköszöntött az ősz, ami - mit ne mondjak - elég hamar megérkezett. Úgy gondolom várhatott volna még egy kicsit.

A reggeli rutinom végeztével lebattyogtam a lépcsőn és szokásomhoz híven a konyhába igyekeztem.

-Jó reggelt! - köszöntem a vendégeknek és a házvezetőnőnek, Kitty-nek. Visszaköszöntek, majd miután leültem melléjük elkezdtünk enni.

-Anyámról van valami hír? - kérdeztem Kitty-t két falat között.

-Elméletileg hétvégén jön haza.

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, majd ettem tovább, ám a nő folytatta:

-Amikor felhívott, azt mondta, hogy szóljak Jo-nak, mert gyorsabb autót szeretnél, ezért vigyen el autót venni...

Egy kis hatásszünetet tartott, majd feltette a kérdését: -Jennifer, te megakarod ölni magad? - teljes komolyság volt a hangjában, amitől megakadt a falat a számban, de szerencsére nem nyeltem félre.

Lassan megrágtam a maradék ételt, mely még a számban volt, végül nagy nehezen lenyeltem. Nem akartam válaszolni a kérdésére. Nem akartam, hogy tudja mennyire nem vagyok rendben. Mert nem voltam. Egyáltalán nem. És ezt senkinek nem mutattam, mert nem szerettem gyengének tűnni az emberek szemében. Nem akartam egy olyan személy lenni, aki nem tudja túl tenni magát az élet nagy bukkanóin. Pedig ilyen voltam. Már a legkisebb nehézségnél meghátráltam, s elmenekültem. Úgy gondoltam, ha olyannak mutatom magam, amilyen lenni szeretnék, akkor az jobb lesz. És csökkenthetem ezáltal azt a nagy nyomást a vállamon, amin a hazugságok csücsültek minden egyes „Minden rendben" vagy „Tényleg minden oké, ne aggódj!" után.

Továbbra sem szólaltam meg, csak lehajtottam a fejem és az előttem fekvő ételt kezdtem tanulmányozni. Nagy csönd telepedett ránk. De az a fajta csönd, amikor legszívesebben elmenekülnél onnan, annyira nyomaszt. Mindenkit megdöbbentett a tudat, hogy megakartam halni. Senki sem számított rá, hogy én ilyen dologra lennék képes vetemedni, mint hogy kinyírjam magam. Felálltam és elhatároztam, hogy akkor mindent bevallok nekik így nem törődve azzal, hogy Jack is ott volt, levettem hosszú ujjú felsőmet, és eléjük álltam. Érzelemmentes arccal néztem rájuk és vártam a reakciójukat. Az egész felsőtestem tele volt kisebb-nagyobb vágásokkal és hegekkel. Kitty tekintete a felsőtestem, s tekintetem közt cikázott.

-És ezeket eddig hogy hogy nem vettem észre? - borzadt el látványomtól, majd könny kezdett el gyűlni szarkalábakkal körül vett szemében.

-Emlékszel régen mennyit gyakoroltam a sminkelést?

Nem kellett tovább magyarázkodnom neki. Egyből megértette, mire tovább vándorolt a tekintetem Lindára. Ő nem nézett szemembe, csak a testem figyelte, miközben sírt és folyamatosan a fejét rázta. Bizonyára nem hitte el, hogy ezt tettem magammal.

-Gyere, drágám! Megmossuk kicsit az arcod. Te pedig - nézett rám Kitty szigorú tekintettel - vedd fel a pólód, aztán menj suliba. Majd délután megvitatjuk ezt az egészet.

Csalódottság csücsült tekintetében. Nem csodálkoztam, sőt számítottam is rá, hogy így fog reagálni. Így inkább gyorsan visszabújtam a pólómba.

-Gyere menjünk suliba! - invitált ki a konyhából Jack. Látszólag nem viselte annyira meg ez az egész, mint a többieket, de láttam valami mást az ő szemében, amit a többiekében nem. Valami sokkal rosszabbat, sokkal megfoghatatlanabbat. Valami olyat, amit nem lehetett elmondani, vagy leírni csak úgy. Talán, mintha gyász lett volna, de még annál is rosszabb.