Párszáz éve még békés volt minden, amikor az elemek mesterei még kevesen voltak és elvegyültek a tiszták között. Az emberek alig tudták, hogy vannak ilyen tudással rendelkezők, de ha mégis, akkor tisztelték őket. Mégis léteztek és léteznek olyanok...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Édesapám mindig arra tanított, hogy bármi történjék, ne adjam fel, hanem küzdjek. Álljak ki magamért, a barátaimért, az igazságért. Harcoljak, mert más nem fog helyettem. Hallgattam rá, hiszen már kiskoromban igazat nyertek szavai.
A közeli jégpályán nőttem fel. Sokban hozzájárult ehhez a tény, miszerint a családom apai ágában generációk óta jelen van a víz hajlítása, mely az én életemet is nagyban meghatározza. A pályát még a szépapám építtette, s ő is volt az első korcsolya tanára, majd őt követték az utódai, a dédanyám, a nagyapám, s a hely most az apámé. Ő tanított meg négy évesen korcsolyázni, és ő volt az, aki egyszerű víz donátusból mestert faragott belőlem — igaz, utóbbiban az oktatás és a Bölcsek is segítették, de főleg neki köszönhettem minden tudásom. Apa nélkül sok minden nem sikerült volna.
Szóval, szinte előbb tanultam meg közlekedni a jégen, mint a szárazföldön, apa látta bennem a lehetőséget, éppen ezért engedte meg, hogy az egyik kollégája tanítson. Valahogy így történt, hogy tizennyolc éves koromra majdnem profi műkorcsolyázó lett belőlem. Iskola után mindig a pályára mentem, ha rossz kedvem volt, bántottak vagy nem sikerült valami, mindig felhúztam a korcsolyacipőt és már siklottam is el a problémák elől. Bár, nem mindig volt szükségem a speciális cipőre, elvégre a víz minden formájában igazodott hozzám, de ez mellékes.
Most ugyanezt teszem, menekülök a jégre. Másnap korán reggel felöltözöm és elindulok apával, hogy kitisztítsam a fejem. Az edzős táskámmal a vállamon ballagok némán az oldalán, teljes letargiában, míg apa egészen vidáman, fütyörészve teszi meg az utat. Talán félúton járhatunk, amikor megunom az idegesítően vidám hangulatát és megszólalok, először az út során.
– Tekintettel lehetnél másokra. Mondjuk rám – háborogok, miközben felnézek rá.
– Ugyan miért? – kérdezi, a száját pedig egy huncut mosolyra húzza.
– Válságos helyzetben vagyok! – tárom szét a karom teátrálisan. Apu megforgatja a szemét, miközben a táska lecsúszik a vállamról a könyök hajlatomba. – Bele akarnak kényszeríteni valami propaganda-szagú förmedvénybe, hogy még a sulival is lemaradjak!
– Elég lesz, Johanna – szól rám, de a hangja nem fenyítő, mint máskor. Nem, sokkal inkább megértő, tisztában vele, hogy nem akarok menni és azzal is, hogy miért nem. Vagy azt hiszi, hogy tudja, de nem ez a lényeg. – Senki sem kényszerít. Megmondták, hogy a döntés rajtatok áll, vagy éltek a lehetőséggel, vagy nem.
