Párszáz éve még békés volt minden, amikor az elemek mesterei még kevesen voltak és elvegyültek a tiszták között. Az emberek alig tudták, hogy vannak ilyen tudással rendelkezők, de ha mégis, akkor tisztelték őket. Mégis léteztek és léteznek olyanok...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Mindenki édesanyja másmilyen, tekintve, hogy nincs két egyforma ember a világon, viszont a miénk a megszokottnál is másabb. Mondhatjuk, hogy az elfogultság beszél belőlem, hiszen ő mégis csak az anyukám, de korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Ugyanis tényleg nem mindennapi eset az édesanyám.
Mint már említettem, anya általános iskolai pedagógus, ebből fakadóan — s mivel három gyereket nevel — mérhetetlenül nagy türelme és kitartása van, legyen szó bármiről. Olykor nála is elpattan a húr és kiabálva kéri számon, hogy mégis mit képzelek magamról (lásd, az áprilisi koncertes eset), de ez csak nagyon kaotikus problémák okán szokott előfordulni. Ellenkező esetben, nyugalmi állapotban anya egy igazi tündér, szuperül főz, minden órájára előre készül, de közben sportol, eljár a barátnőivel, bármikor ugrik, ha Lindának vagy nekem problémánk lenne a leckével, és lelki krízisek esetén is számíthatunk rá, teljesen mindegy, hogy mi a probléma, vagy éppen kié. Anya egy igazi hős.
"Vagy előre lépsz egyet a növekedés irányába, vagy hátrafelé a biztonságba."
Amióta csak az eszemet tudom, anya ezt mondogatta nekünk, néha még ma is teszi. Szerinte a saját jólétünk az első és ehhez mindig merész lépéseket kell tenni a fejlődés felé, ezért hagyja Benjinek, Lindának és nekem ovis korunk óta, hogy éljük az álmainkat, sőt, még segít is az utunkon minket. Nélküle nem lennék ott, ahol most vagyok, bármi történt, mindig őt kérdeztem elsőnek. Egy alkalom kivételével.
Most ugyanis ő az utolsó, akinek kikérem a véleményét.
×××
Az alsó ajkam harapdálva toporgok a szüleim hálószobájának csukott ajtaja előtt, összedörzsölöm a tenyerem, de nem segít az idegességemen. Hátra pillantok a vállam felett, Linda a nappali kanapéján térdel, a háttámlán könyökölve figyel engem, arcán bosszús ábrázat ül.
– Menj már! – próbál hessegetni, a heves mozdulattól az arcába hullik az enyémhez hasonló, vörösesbarna haja.
Benedek összevont szemöldökkel felnéz a laptopjáról, először Linre, majd rám pillant. Nem sokat látok belőle, a kanapé eltakarja a fejét, csak az orrától felfelé látom, ahogy jelenleg összehúzott szemmel mered rám.
– Te most félsz anyától? – kérdi, a hangjából csöpög a gúny, de nem a bántó fajta. A szeme sarkában összefutó ráncokból ítélve vigyoroghat — legalább ő jól szórakozik...
– Nem! – fordulok vissza sértetten és kihúzom magam.
– Igen – vágja rá kapásból a húgom a saját válaszát, mire mérgesen ökölbe szorítom a kezem és megpördülök.
