𝓢𝔃𝓲𝓵𝓪́𝓷𝓴𝓸𝓴

182 26 6
                                    

Bólintottam és Jungkook felvitte a nevemet a rendszerben. Ezek után megkaptam a kezdő csomagot. Meleg ruhákat kaptam és egy kis portáskát, amibe a többi ruhám is elfér a cuccaimmal.

Körbe vezetett az épületben. Volt egy fő szoba, ahol mindenki mindenkivel beszélt. Zavarban voltam mert a barátkozásban nem vagyok jó.

Talán 30 perc múlva tényleg bebizonyosodott, hogy ez a hely tényleg maga egy csoda. Sokan kedvesen közeledtek felém.

Nem volt ítélkezés vagy lenézést. Csak öröm volt és jó kedv. Jungkook körbe járt és megölelgetett néhány embert. Taehyungal is megismertem. Ő volt az, aki nekem jött a vállával. Azt hiszem jóban lettünk.

- Kit nézel ennyire? - kérdezte kedves még is mély, férfias hangon. Az ő személyisége annyira összetett és közben egyszerű. Kedvelem.

- Senkit. - elkaptam a tekintetem Jungkookról. - Kérdezhetek valamit? - suttogtam halkabban amikor egy csapat ember a székekhez vették az irányt.

- Persze. Bármit. - a poharát tartotta a kezében és amikor bele ivott is tartotta velem a szemkontaktust.

- Jungkooknak hogy van ennyi pénze vinni ezt a helyet? - új barátom most zavarba jött és köhögött párat. Elegáns öltöny volt rajta és egy egyedi nyakkendő.

- Az apja támogatja pár millióval. - felvontam a szemöldököm ezzel bíztatva, hogy még több információt adjon nekem. Zavartan megsimogatta a haját. - Ez egy bonyolultabb ügy és nincs jogom elmondani neked. Sajnálom Jimin. - megértően bólintottam.

Csak még kíváncsibb lettem, de elfogadtam a tényt, hogy Jungkooktól kell személyesen megkérdeznem ezekről a dolgokról.

Pezsgőt és kisebb ételeket kínáltak nekünk. Ma ünnepeljük az egyik emberünk születésnapját. Amikor végre kaptam pár perc szabad percet egyedül a telefonommal a sarokba húzódtam.

Az új készülékemet kapcsoltam be és felidéztem Yoongi számát a fejemben. Miután megvolt és beírtam hívást indítottam.

Meglepetésemre a telefont felvették. De abba a telefonba egy nő szólt bele. Egy olyan nő, akit közvetlen közelről ismerek. Akiben gyakorlatilag nevelkedtem.

- Igen tessék? Mrs. Park vagyok. - csak hallgattam anyám hangját és megremegett a kezem. Egy nagyot nyeltem és a szemeim nagyra nyíltak. Lejtettem a kezemből a pezsgős poharat.

Az üvegpohár lassítva zuhant a földre. A benne lévő folyadék szanaszét fröccsent és az üvegszilánkokat csillogtatta. Sosem szerettem a hangos zajokat.

Úgy éreztem magamat, mint az a pohár. Anyám lány és szelíd hangja darabokra tört belülről és még meg is taposott. Lebegőért kaptam.

- Jimin? Kisfiam te vagy az? -

Vörös szemekkel szakítottam meg a hívást és blokkoltam a számát. Összeszorítottam az államat és körbe néztem. Bólintottam az embereknek, hogy minden rendben. De az imént történ darabokra.

Felidéztem a hangját. Nem volt szomorú vagy ideges. Egyáltalán nem olyan volt a hangja, mint aki betegre aggódj magát amiért eltűnt a fia.

Dühösen írtam be egy másik számot, ami most már végre tényleg Yoongié volt. Hoseok vette fel a telefont. Onnan tudom, hogy hallottam a levegő vételeiből.

- Hoseok mi a helyzet? - át léptem a szilánkokat és az ajtó felé vettem az irányt. Ugyan ezt tettem az életemmel is, amikor elmenekültem otthonról. Csak át léptem a fájdalmat és másra figyeltem. Mintha soha nem is lett volna ott.

- Jobban kellett volna vigyáznom rá. - motyogta, de hangja még így is vízhangzott a kórház fehér és nyomasztó falairól.

- Nem a te hibád ez az egész Hoseok. - nyugtattam és kiléptem az ajtón. A hideg köré ültem a fülemre szorítva a készüléket és az ajakamat rágtam.

A gondolataim végig azon jártál még is mi lehet Yoongival. Nem mertem rá kérdezni. Hoseok nincs jól és szüksége van valakire, aki meghallhatja.

Az idő hideg volt főleg, hogy éjfélhez közel jártunk. Néztem a fákat és a füvet. Teljesen felborult az életem. Gyakorlatilag nem is ismerem Yoongi még is vakon megbíztam benne.

- Nem bírom ezt a nyomás. Nem tudom mit csináljak Jimin. - nem akartam megemlíteni hányszor éreztem már ezt csak csendben hallgattam. Ez az, amit tudok tenni.

- Hol vagy most? -

- Itt vagyok a kórházban vele. - bólintottam, habár nem látta.

- Nem akarsz meginni egy sört a városban? - nem kaptam választ. Hallgattam ahogyan a fogaskerekek tekernek a fejében. - Hoseok nem kéne ott lenned. Ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozol magadnak. Teljesen felfog emészteni a dolog órákon belül. -

- Igazad van, de nem akarom itt hagyni. -

- Hoseok nem hagyod ott. Csak pár óráról van szó, hogy újra erőt szerezz magadnak. Ha Yoongi felépül nem fog kelleni neki egy elveszett Hoseok. Egy olyan ember, akit megváltozatott pár óra és elragadta tőle az életet. - talpra álltam és még magamnak is motivációt adtam beszédemmel. - És nekem is jól esne egy kis sör. - tettem hozzá kissé mosolyogva.

Az új kabátomat fogtam a kezembe a többi cuccom bent hagytam. Elvileg a hely mindig nyitva van. Bármikor bejöhetek amikor egyedül érzem magamat.

- Hát épp ez az Jimin. - nevetett fel, de nem örömében. A szemöldököm összevontam.

- Tessék? - a cipőmre néztem és feszülten vártam a választ.

Az éjszaka csendes volt és a csillagok az égen megnyugvást is adhattak volna, de nem adtak. A Hold nevetett rajtuk amiért fényesebben ragyogott náluk, de közben végtelenül magányos volt. Mert nem láthatta a napot amíg a csillagok egy nagy családot alkottak. A Hold nevetése inkább irigy volt, mint beképzelt. És szomorú, fájdalmas.

- Yoongi nem tudom mikor épül fel. Vagy egyáltalán felépül e. - hangja érdes és karcos volt, amit azelőtt még sose hallottam.

- Ezt meg hogy érted? Úgy érted ő most... -

Egyszerűen képtelen voltam kimondani azt a szót. Pedig én már oltottam ki egy emberi életet. A tetoválásomra simítottam és keserűn nevettem. Talán én magam is Hold vagyok.

- Yoongi kómában van. -

𝓦𝓱𝓸 || 𝓙𝓲𝓴𝓸𝓸𝓴 ✔Where stories live. Discover now