𝓦𝓱𝓸 || 𝓙𝓲𝓴𝓸𝓸𝓴 ✔

𝓤𝓷𝓲𝓿𝓮𝓻𝔃𝓾𝓶

[Jungkook szemszögéből]

A hallgatózás nem szép dolog, de azt hiszem nem tudtam vissza fogni magam. Ez a srác lenyűgözött.

Utána néztem a hidegben. Miután lefordult az egyik sarkon sokáig visszhangzott csalódott és megtört lépései a fejemben. Némi könny szaladt végig az arcán.

Kudarcot vallottam. Hisz megígértem neki, hogy segítek. Elkeseredve néztem utána.

- Segítek neked Jimin. - suttogtam a kezeim a zsebembe téve. - De te is segíts rajtam. -

A készülék a zsebembe rezegni kezdett és sóhajtva zökkentem ki az agyam mély bugyraiból. Apám neve villogott a képernyőn.

- Igen? -

- Anyádat kiakarják engedni. -

- Miről beszélsz? Az lehetetlen. - most én ültem a lépcsőre. Egy csapat tini jött ki az ajtón. Egy mosolyt erőltettem az arcomra és elköszöntem tőlük. - Mi a fenéről beszélsz? -

- Sajnálom Jungkook. Az orvosok szerint jobban van. -

- De nincsen! - kiáltottam hirtelen talpra állva. Kezemet a hajamba vezettem és odébb rúgtam egy kavicsot. - Lehetetlen. Ezt te is nagyon jól tudod. -

- Ez még semmi. Ha kiengedik megvonják a pénzt tőled. Ugyan is a pénz, amit kapsz az addig érvényes amíg ő gondozásban van. -

- Majd visszahívlak. - suttogtam dühösen és eldobtam a telefonomat. - A büdös picsába! -

- Jó látni, hogy nem vagyunk tökéletes. - szólalt meg mellőlem egy hang. Ijedten oda néztem. Jimin egy szomorú mosollyal állt ott.

- Soha nem mondtam, hogy tökéletes vagyok. - megvontam a vállamat és leültem.

- Tényleg nem mondtad, de ezt akartad mutatni. Elrejtve az összes érzésed másokat helyezel magad elé. Nem csak azért, mert jó ember vagy hanem mert így könnyebb kezelni a saját érzéseid. -

Hihetetlenkedve ráztam meg a fejemet és felnevettem, de nem jó kedvembe. Meglepett. Újra és újra képes meglepni engem.

- Most bénának érzem magam. - szemeimmel a szemét kerestem és a kezünk összeért amikor odaadta a telefonomat. Nevetni kezdett.

- Szerintem nem vagy az. - zsebre tette kezeit és a háta mögé nézett.
- Igazából csak néhány cuccomért jöttem, de úgy tűnik nem érzed jól magad. Nem szeretnél meg inni velem és az egyik barátommal egy sört? -

- Nem is tudom... - zavartan vakartam meg a tarkómat. Éreztem, hogy a fülem vörösödik.

- Ha nincs kedved megértem. Nem akarom rád erőltetni. -

- Nem erről van szó. Csak tudod elég egy kis alkohol és flörtölni kezdek még a székkel is. - nevettem. Ő is nevetett.

- Akkor úgy tűnik vissza kell fogom téged. - volt valami a hangjában amikor ezt mondta, ami az ő oldalára billentette a mérleget. De az is lehet már alapból az ő oldalán volt a mérleg.

Jimin nem sokat beszélt magáról. Leginkább csak a politikáról beszéltünk az oktatásról és hasonló értelmetlen dolgokról, de vele még ez is izgalmas volt.

A közeli kocsmában egy alak ült az egyik ablak melletti asztalnál. Jimin szorosan megölelte aztán bemutatott minket egymásnak. Nem volt túl beszédes és azt hiszem nagy a baja. Jimin pár korsó sörrel tért vissza.

- Rendben srácok. Egyikünk sincs most túl jól szóval szeretném, ha most elfelejtenénk mindent és innánk. Egy nyugis órát megérdemlek a kibaszott univerzumtól. - mondta és a magasba emelte a poharát.

A tetovált férfi végre egy mosolyt húzott az ajkaira és koccintott barátjával. Mind a ketten rám néztek. Megvontam a vállam és én is koccintottam.

- Igyunk a lehetőségeinkre. És hogy minden rosszból van kiút mindegy az mennyire sötét, magányos, de a lényeg, hogy kijutunk belőle.
És a sötétség után jön csak igazán a világosság. - féloldalasan mosolyogtam és össze érintettem a poharainkat.

Ez az egy óra leginkább azzal telt, hogy sületlenségeket beszéltünk egymásnak. Idétlen gyerekkori csínyeket és nem foglalkoztunk azzal, hogy mi vagyunk a leghangosabbak.

A tetovált srác, akit Hoseoknak hívnak elment. Megköszönte Jiminnek ezt az egy órát és egy szomorú mosollyal elsietett a hűvös éjszakába. Jimin és én zavartan álltunk a kocsma előtt.

- Nincs kedved feljönni hozzám? -

- Azt hittem a többiekkel alszol. Tudod a pizsama parti. -

- Tudom de van egy saját házam is. - megvontam a vállamat. Meglepődtem amikor Jimin bólintott.

Lassan sétáltunk és sokat beszélgettünk. Amikor a házam kapujába értünk rám nézett.
Oldalra döntöttem a fejemet és zsebre dugott kézzel álltam.

Egy pillanatig bámultuk egymás ajkát aztán egymásnak estünk. Hangosan zihálva estünk be a lakásba.

Félénken fogta az ingemet. Bátorítva vettem le a ruhadarabot és beljebb húztam.
Az ágyra estünk.

Nem kellettek szavak. Az első pillanatról kezdve éreztem, hogy ő más, mint a többiek.

A lelkünk egyvolt és végre a testünk is egybe olvadt. Izzadva csókoltam végig a múltból meggyötrőt testét. Sóhajtozva és vörös arccal adta át magát nekem.

Szemtelenül mosolyogtam rá és boldogságban, mámorban úsztam. És azt hiszem ő is. Boldog volt. Örülök, hogy én tehettem boldoggá.

Olyan sok fájdalmat kellett át élnie és én minden csókom és érintésem megpróbálta teljesen eltörölni a rossz emlékeket.

Egy ritmust diktált egész éjjel a testünk. Jimin olyan tekintettel nézett rám, hogy még én is elhittem, hogy szexi vagyok.

Remegve és hangosan nyögve egymás testébe és szájába élveztük ezt az önfeledt boldogságot.

Nekem rá van szükségem. Jiminre van szükségem és senki másra.
Vele szárnyalhatok a mennyország kapui felé.

Tekintetem képtelen voltam levenni a testéről és az arcáról. Teljesen a hatalma alá kerültem és akár, ha arra kér még egy zombi sereget is kinyírnék érte.

Mézédes ajkait csókolgattam és az utolsó pillanatokban megfogtam az állát.
Letöröltem az izzadság cseppet a homlokáról és mélyen a szemébe néztem.

- Szeretlek Park Jimin. - nagy szemekkel nézett rám és még egy édes nyögés kúszott ki az ajki közül. - Halálosan beléd szerettem. - motyogta és éreztem, hogy a füleim vörösek.