Álomvilág

2. fejezet - Az árny és a Kék Palástos

Egyedül állt a terem ajtajában. Gyorsan a fejéhez kapott és kereste az ésszerű magyarázatot arra, hogy hol vannak az emberek. Hiszen nem tűnhetett el mindenki! Megindult a tanári felé, a második emeletre, hátha ott találkozik valakivel. A széles lépcső szembe volt az iskola vastag, faragott, bejárati ajtajával. Régi volt az épület és leharcolt, nem is beszélve azokról a besárgult kőlépcsőkről, amin rengeteg emlékezetes dolog történt az évek során. A pillanatok a barátaival, a leejtett szendvicsek és a tanár, akinek elfelejtett köszönni. Később ezt meg is bánta, mivel a tanár a köszönés elmaradása miatt feleltette. Nyilván nem szándékosan nem üdvözölte, csak sietőben volt a következő órájára és el volt foglalva. Udvarias lány, jól nevelt és rendes. Tiszteli a társait, ódzkodik a durva dolgoktól és a káros szerektől. Nagyon megválogatja, hogy mit mond, nehogy megbántson valakit és nem ingyen adja a bizalmát. Ki kell érdemelni. Igazi kis angyal. Eközben felért a tanárihoz, ami a hosszú folyosó végén található a magas, fehér ajtó mögött volt. Kopogott rajta, de nem történt semmi. Így hát újrapróbálkozott. Még mindig nem nyitottak neki ajtót, de még válaszra sem méltatták. Benyitott volna, de rendszerint a tanári ajtaját zárni szokták, a tolvaj diákok miatt. Volt már rá példa, hogy tűntek el értékek ,amiket utána diákoknál találták meg. Bajos bagázs.
Hirtelen egy riasztó érzés fogta el. Úgy érezte, hogy egyedül van az egész világban, de mégis figyeli őt valaki. Valaki, aki nem jót akar tőle. Majd meghallotta egy halk, suttogó hangot, ami recsegő mélységgel ezt súgta: „Ne menekülj...". Hirtelen nagyon megrémült, hátra fordult, de nem volt ott senki. Szíve gyorsan vert, hevesen kapkodta a nagy levegőket. Csak a hosszú folyosó tátongott előtte, ahol általában az órák előtt töltötték a szüneteiket, leginkább tanulással és egymás szórakoztatásával. Félelem fogta fel. Kezdett rájönni, hogy egyedül van és, hogy van ott még valami. Valami, amiről nem akarta megtudni, hogy micsoda, egyszerűen csak azt akarja, hogy tűnjön el. Sosem szeretett egyedül lenni, mindig is társasági ember volt. Kezdte elveszteni a józan gondolkodását és a magány érzete eluralkodott az elméjén. Leült a földre és a tanári ajtajának támasztotta a keskeny hátát. Magához ölelte a lábait és a térdére hajtotta fejét.
-ÁLLJ FEL! -üvöltött rá egy ismerős, parancsoló hang. Fáradtnak hallatszott és kicsit rekedtes volt. Hirtelen felkapta a fejét, de nem látott senkit. Ez a kiáltás eszébe juttatta, hogy most nincs ideje bánkódni, megoldást kell találnia. Hiszen a fiúja is ezt csinálná. Elindult a büfé felé, ami a harmadik emeleten volt, közvetlen a tanári felett. Híres volt a rántott húsos szendvicséről, salátáiról és nem utolsó sorban a magas árairól.

-Van it tvalaki? -kiáltotta, remélve, hogy valamelyik ismerőse válaszol neki. Tudta, hogy vannak még ott valakik rajta kívül. Hiszen beszéltek hozzá, tisztán hallotta a hangokat. Ketten kell, hogy legyenek, mivel a két hang teljesen különbözött. Az egyik rosszat sejtetett, nehezen érthető volt és rémisztő, míg a másik bátorítani próbálta és barátságosnak tűnt. Valóban így volt? Úgy érezte, hogy ez meg sem történt, mintha a hangokat csak elképzelte volna. 

Senki nem volt a büfénél. Minden ugyan úgy ki volt készítve a pultra, a lámpa is halványan égett, de nem volt ott senki. Hirtelen eszébe jutott, hogy mi lenne, ha felhívná a szüleit, hiszen ott van a telefonja... hol is? Hát persze, hogy otthon hagyta. Nem baj, ez még mindig egy opció, úgyhogy elindult a földszintre a hideg lépcsőkön, hogy haza mehessen a telefonjáért. A második fordulónál ismét meghallotta a hangot, ezúttal közelebbről.

-Ne menekülj... -nagyon megrémült. Odafutott az ajtóhoz, apró, remegő kezével megragadta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Biztosan valaki bezárta. Ugyan már, hisz az nem lehet! Régi az iskola, volt már rá példa, hogy beragadt az ajtó. Rettentően félt és újra elragadta az a kellemetlen érzés. Nem tudta, hogy hol vannak a barátai, a szülei, a tanárok, a pasija. Lágyan a földre esett, mint ősszel az ezer színben pompázó falevelek a nedves avarra. Egyre furcsább hangokat kezdett hallani. Volt köztük egy furcsa zörgés. Mintha egy fém lemezt egyre erősebben ütöttek volna a falhoz. Rezonált, éles volt és bántotta a fülét a fémes csattogás. Cipők csikorgására lett figyelmes a csattogás irányából. Gyorsak voltak, mintha valaki táncolt volna a hideg, csúszós parkettán. Meglátott egy árnyékot, ami egyre csak közeledett felé, néha megállt, mozgolódott, majd újra elindult. Furcsa, zavaros alakja volt, de a legfélelmetesebb mégis az, hogy az árnyákhoz nem tartozott test. A pulzusa az egekben volt, nem tudta mitévő lehetne.

-Ez lehetetlen, biztos csak képzelődöm! -mondta remegő hangon, miközben próbálta rendszerezni a rémülten kapkodott lélegzeteit. Hirtelen, mint egy villám, belé csaptak a barátja szavai, amiket mindig mondogatott neki: „Ne félj, én mindig melletted leszek, megvédelek, bármi is történjen!". Miközben a hangok egyre élesebbek, az árnyék pedig egyre közelebbi lett, a földön csúszva közeledett hátával az ajtó felé.

-Hol vagy most? -kérdezte halkan, miközben a barátjára gondolt. Összeszorította a fogait és az öklét, behunyta a szemét, amiből lassan egy édes könnycsepp csordult ki, majd végig csordulva az arcán, lecsöppent az állán és a hideg padlóra pottyant. Az árnyék egyre csak közeledett és már csak pár lépésre volt tőle. Itt a vége.
Ekkor egy hangos csattanás törte meg a félelmét. Ez volt az eddigi legélesebb. Egy kellemes, otthonos illatfelhő csapta meg az orrát. Édes, nyugtató és ízletes volt. Kinyitotta a könnyes szemeit és felnézett. Egy vastag palást lebbent fel előtte. Sötét kék színű, sok, apró, arany színű csillag díszítette, szabálytalanul szétszórva a palást teljes felületén. Az éjszakai égboltra emlékeztette, ami hirtelen megnyugtatta a fiatal lányt. A palást nyakánál és az aljánál hófehér, ragyogó prém díszítette a szegélyeket. A gazdája egy fiú volt, magasabb, mint a leányzó, de nagyjából egykorú. Arca el volt takarva, egy fekete kendővel. Ruhái régiesek, mégis tiszták és szépek voltak. Drágának tűntek, mintha valami lovag lenne. Alkarjain vastag, bőrből készült védőlemezek voltak, aminek széle szintén fehér prémmel volt díszítve, hasonlóan, mint a sípcsontját védő felszerelések. Mellkasán egy ezüst színű, tündöklő páncél, alatta egy testhez simuló ruhát viselt. Enyhén rogyasztva, feszesen állt, háttal a lánynak. Kezében egy hosszú, vakítóan tiszta fehérséggel csillogó penge volt, sima, aranyozott markolattal. A levegőbe tartotta, valamitől védve a kisasszonyt, aki nagy nehézkesen felállt a fiú háta mögött. Kinézett a válla fölött és már meg is látta, hogy mi van a kard másik végén. Egy undorító, sötét alak, egy ismeretlen lény. Tetőtől-talpig fekete volt. Alakja mint egy emberé, ám sokkal magasabb volt, durván 3 méter. Végtagjai sokkal hosszabbak voltak az emberénél és valami sötét, ragacsos folyadék fedte az egész testét. A fiú egy nagy nyögés kíséretében előre lökte a karddal, majdnem a lépcsőig repítve a robosztus, groteszk lényt. A palástos ifjú a bal kezét a kardjára tette, ami úgy látszott, hogy ennek hatására élénk, narancs fénnyel ragyogni kezdett. Elkezdett a szörnyeteg felé futni, aki számított a támadásra és meglendítette hosszú karját, melyen ujjai éles karmokkal végződtek. A palástos nagyobb lendületet vett és becsúszott a szörnyeteg lábai közé, ezzel elkerülve a hosszú kart. A lény lassú volt, nem volt ideje reagálni a hirtelen mozdulatra. Kihasználva előnyét, a fiú sebesen fellendítette a kardját és ezzel a mozdulattal kettévágta a teremtményt. A fiú lihegve, felemelt karddal térdelt a mozdulatsor befejezése után. Erős, gyors és tapasztalt harcosnak tűnt.

A lány nem értette mi történt. Az egyetlen dolog, amit tudott az az volt, hogy ez a varázserővel rendelkező kék palástos fiú megmentette ettől a valamitől.

-Egy árny .-szuszogta a fiú fáradtan.

-Hogy micsoda? Várj, ki vagy te? Hol vannak a többiek és mi volt ez a cucc? -kérdezte hevesen, a lány, hüppögve, miközben a könnyeit törölgette az arcáról. A fiú felállt, fújt egy nagyot, mint egy régi gőzmozdony kormos kéménye és letörölte a lény vérét a kard pengéjéről, ami ekkorra már abbahagyta a ragyogást és csak a bestiát borító fekete nyálka borította.

-El kell tűnnöm! -mondta fájó, remegő hangon, majd az oldalához kapott. Egy véres seb, melyből patakozott a fiú kék színű vére. -Jobban teszed, ha te is elmész, Emma.

-Várj, honnan tudod a nevem? Mégis ki vagy te? Mégis mi vagy te? -ismételte a kérdést, miközben lassan kezdett megnyugodni. A fiú nem válaszolt és az ajtó felé vette az írányt.

-Az zárva van, már próbáltam! -mondta Emma, majd a fiú az ajtóhoz ment, amin lassan kinyitva egy erős, fehér fény ragyogott be. A kék palástos a rengeteg kérdéssel és válasszal együtt eltűnt a fényben. A lány újra megtörölte a szemét.

-Várj! -majd kifutott a vakító fehérséget árasztó kapun.