Ami utána jött

Ami utána jött (novella)

A Chao tó mohazöld tükre olyan rezzenéstelennek tűnt, mintha Kína Anhui tartományában megállt volna az idő. Az egykor súlyosan szennyezett édesvízi tó mára visszanyerte ragyogó színét és életerejét. Sokszor mondogatták, hogy a természet idővel visszaveszi, ami az övé, arról azonban hallgattak, milyen áron.

A nap sugarai szikkadtra égették a távolabb magasodó császárfák leveleit, a körülöttünk burjánzó nádas viszont élvezte a párás levegőt, és évről évre nagyobb területet követelt magának az elvadult élővilágban.

A fából épült régi stég szélén ücsörögtünk, bronzosra barnult lábunkat gyermekek módjára lógattuk a hűs vízbe. Vetettem egy gyors pillantást oldalra, hogy ellenőrizzem a köves part mellett parkoló dzsipünket, majd nyugtáztam, hogy a táskáink karnyújtásnyira helyezkednek el tőlünk. Az elmét nehéz megnyugtatni, ha lehorgonyzott benne az örökös készenlét és aggodalom elegye.

Végre szél kerekedett ezen a bódítóan forró, nyári napon. Egy feltámadó fuvallat gyengéden végigszántotta verítéktől gyöngyöző homlokomat. Mintha csak eggyé váltam volna a légmozgással, kifújtam a túl sokáig bent tartott levegőt, mire Bai gyengéden oldalba bökött.

− Lazíts, Jia! Ez a terület tiszta, tegnapelőtt fésülte át az osztag. Biztonságban vagyunk. Másképp nem hoztalak volna ide.

Biztonság. Abszurd áthallása lett ennek az egyszerű szónak az elmúlt évtizedekben. Csodálattal vegyes kétkedéssel néztem társam sötétszürke szemébe, amiért még mert ilyen könnyedén társalogni.

Bai Chonglin és én immár három éve szolgáltunk ugyanannál az alakulatnál, és az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltunk. Ilyen zord időkben minden jó szó kétszer annyit ér, mint azelőtt, ezért az ember megbecsülte és mindentől óvni kívánta azt, aki közel került hozzá. Mi sem bizonyítja jobban barátivá forrott kötelékünket, minthogy néhány percnyi rábeszéléssel meg tudott győzni, hogy a gyakorlatozás közepette lépjünk le pár órára és vészeljük át a rekkenő hőséget a bázishoz közeli vízparton.

− Kezdem elfelejteni, milyen, mikor nem feszül csomóba a gyomrom lefekvéskor – feleltem keserű mosollyal, majd elgondolkodva hozzátettem: − és minden ébredéskor, ha már itt tartunk. Mintha száz éves lennék, pedig alig múltam húsz.

− Igen, tudom. Mind ezt érezzük.

− Fogalmuk sem volt, mennyire elcseszik az életünket.

− Kiknek? – fordult felém Bai.

− Hát a nagyszüleinknek. És az ő nagyszüleiknek. Mindenkinek, aki nem tett semmit...

− Az ember önpusztító és élvhajhász, ahogy az apám mondogatta. Mindig is ilyen volt.

− Lehet, de volt idő, amikor még megfordíthatta volna a világ alakulását – mondtam, majd tehetetlenségemben felhorkantam, és hanyatt dőltem a felmelegedett fagerendákon. – Megtehették volna, de ők nem figyeltek oda a jelekre.

− Ne kezdd te is! – forgatta meg a szemét Bai. − Nem azon az éven múlt, ez csak egy teória. Előtte is pusztult a föld, szennyezték a környezetet és egymást.

− Igen, de az volt az első figyelmeztetés. Egy vírus, ami korlátok közé szorítja az emberiséget. Még a világháborúk alatt sem zárták le olyan szinten a határokat, mint akkor...

− 2020 – sóhajtotta Bai, és beletúrt rövidre nyírt hajába. A mozdulat azt sugallta, hogy a behívó előtt hosszabbra hagyta nőni és rettentő mód hiányzott neki. Nem csak a haja. A múltja. Az, amit az első napon el kellett felejtenünk, ha túl akartunk itt élni. Eszembe jutott mindazon szeretteim arca, akiket elragadott ez a förtelmes kórság, a mutálódott vírus, melynek terjedését máig nem sikerült visszaszorítanunk. A forró levegő ellenére a fájdalom jeges tőrként döfte át a szívemet. Ekkor Bai csüggedten megrázta a fejét. – Átkozott egy év lehetett.

− Mindegy. Most itt vagyunk – tereltem tovább a szót, mert nem akartam, hogy ő is olyan letargiába essen, mint amivel én küzdöttem már jó ideje.

− Jártál már itt korábban? – kérdezte pár néma percet követően.

− Nem.

− A legenda szerint a tó helyén egykor a virágzó Chaozhou város állt. Kitalálod, mi történt vele?

− Gondolom nem egy halálos járvány pusztította ki – élcelődtem, de Bai meg se hallotta.

− A nép bűnei miatt az ég elátkozta a helyet, árvízzel büntette meg az itt élőket. A büntetés elvégzése egy fehér sárkányra hárult. A jó lelkek kivételével mindenki meghalt, egyedül egy asszony meg a lánya élték túl. Meghagyta a sárkány az életüket, a történet szerint belőlük lett e két sziget.

A tóból előbukkanó földterületek felé pillantottam. Két jó lélek és egy bűnös város. Megkapó történet. Vajon tényleg így működik? A jó lelkek megmenekülnek a végén? Világunkat pörölyként dúlta fel a betegség, és fogalmam se volt, a végén hány kis sziget marad majd a felszínen.

− Mi lett a sárkánnyal?

− Te mindig leragadsz a részleteknél, nem igaz, Jia Daiyu? – nevetett felszabadultan Bai és ledobta magáról szürke pólóját. Tekintetem végigsiklott hegekkel barázdált felsőtestén, amely egy korábbi bevetés nyomait viselte magán.

− Mit művelsz?

− Légy te a sárkányom, őrködj, amíg úszom egyet!

Fejcsóválva követtem mozdulatait, ahogy feltápászkodik, és egy elegáns ugrással a vízbe veti magát. Nem bírtam tovább, én is nevetni kezdtem. Olyan volt, akár egy kisgyerek.

A fejünk felett járó napkorong ontotta magából a meleget, éreztem, ahogy a kötelezően a bőrünkre kent napvédő vékony csíkként folyik le a gerincem mentén. Kezdett kibírhatatlanná válni a hőség. Merítettem egy keveset a tó vízéből, és az arcomra locsoltam.

Elégedetten pásztáztam körbe a térséget, amikor hirtelen ág reccsent valahol a távolban. Nyugtalanító bizsergés áradt szét a tarkómon. Valaki figyelt minket. Kiszáradt ajakkal nyeltem egy nagyot, majd ide-oda forgatva a fejemet, közelebb húztam magamhoz a táskámat.

− Ideje indulni, Bai – szóltam oda neki, anélkül, hogy felé néztem volna.

Hangtalanul guggolásba húztam magam, majd kikaptam a hadsereg által fejlesztett hangtompítós lőfegyveremet a táskából.

Az erdő szélén két alak állt, megtépázott ruházatuk és darabos mozgásuk anélkül is elárulta őket, hogy közelebb értek volna. Egyikőjüknek hiányzott az egész alkarja, a csonk körüli anyagon alvadt vér sötétlett. Sápadt, sebhelyes arcukkal felém fordultak, mintha éreznének valamit a levegőben. Már bántam azt a fuvallatot. Bár ezek a vérszagra mennek, nem látnak jól, ezért talán van esélyünk észrevétlenül elmenekülni. Vajon miért közelítenek ennyire gyorsan és tisztán a tó irányába?

Félve pillantottam a csillogó vízfelszín felé. Bai épp akkor kapaszkodott fel a stég szélére. Mozdulatai némák és begyakorlottak voltak, mégis tudtam, hogy baj van.

Aztán feltűnt a vágás a bal felkarján. Valami kő hasíthatta fel a bőrét ilyen csúnyán, bizonyára akkor szerezte a sérülést, mikor a vízbe ugrott. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy káromkodást. Amikor láttam, hogy újabb két élőhalott lépdel ki a sűrű fák takarásából, állásba helyezkedtem, kihúztam magam, és Baihoz fordultam. Felesleges lett volna bujkálnunk, ilyenkor jobb minél előbb végezni velük, aztán elhúzni a csíkot, mielőtt még többen jönnének.

− Biztonság, mi?

− Sajnálom Jia...− Ennyi telt tőle, én meg fejcsóválva megindultam a közeledő torz alakok felé, miközben felemeltem a jobbomban tartott pisztolyt.

− 2020, tényleg köszönöm – summáztam magam elé, és tüzelni kezdtem.