Jelek

Éppen csak felszállt, amikor a busz hirtelen nagyot fékezett. Krisztián jobbjával a korlát után kapott, de már késő volt. Nekiütközött az előtte tornyosuló férfi széles vállának, aki morogva fordult hátra. Amikor megpillantotta a mögötte állót, lesütötte a szemét, és nem szólt semmit. Krisztián is érezte a zavarát. Ez az, amit mindig megérez, fehér bot ide vagy oda.

A 30-as buszon ezen a napon szokatlanul sokan utaztak. Mégis jobban szerette ezt, mint a másik útvonalat a villamossal, mert így gyorsabban beért a központba és néha még a légkondis járatokat is el lehetett csípni, ha szerencséje volt az embernek.

Krisztián az ajtóhoz közeli helyek valamelyikén szeretett utazni, ablaknál, de ott most kivételesen ült valaki, így mellette foglalt helyet.

Először a parfümöt érezte meg. Kellemes, nem túl hivalkodó, mégis érzékeket simogató illatkompozíció volt, amit ülésszomszédja viselt. Elfogta a késztetés, hogy felé fordítsa a fejét. Természetesen visszafogta magát. Mégse nézzék valami perverz félnótásnak, aki csak azért vesz fel napszemüveget és lóbál fehér botot, hogy aztán segítőkész nőket fogdoshasson a gyalogátkelőn! Krisztián a gondolatra krákogó torokhangot hallatott, mire a mellette ülő érezhetően távolabb húzódott kissé. Tessék, ezt most jól megcsináltad, haver! – torkollta le saját magát gondolatban.

− Elnézést – csendült fel ekkor mellőle egy női hang. – Leszáll a következőnél?

Krisztián lefagyott egy másodpercre, épp annyi időre, hogy a nő elfojtson egy türelmetlen sóhajt.

− Nem, tessék csak! – szólalt meg végre a kelleténél harsányabban, és gyorsan kikászálódott az ülésből. Mondhatni otthonosan mozgott a buszon, ezért a botját összecsukva tartotta a kezében, figyelve rá, hogy ne zavarja vele a többi embert.

A tavaszi virágillatot árasztó utastársa lassú léptekkel haladt el mellette, Krisztiánnak az a furcsa érzése támadt, mintha jól megnézné magának az illető. A gondolatra vér szökött az arcába. Az emberek reakciója általában a mielőbbi távolabbra kerülés, ha egy látássérültről van szó. Krisztián habozott, úgy érezte, mondania kellene valamit. De milyen mondanivalója lehetne egy idegen számára, akinek csupán az illatát ismeri?

− Jó utat, hölgyem – szaladtak ki a szavak szinte maguktól a száján, mire érezte, hogy még jobban elvörösödik. A busz fékezett, ajtajai vadul kicsapódtak, ő pedig már ült is vissza a helyére, amikor a lépcső felől megérkezett a halk válasz.

− Önnek is, minden jót!

A következő napon magának sem merte bevallani, de úgy időzítette a készülődést és az indulást, hogy ugyanazt a járatot érje el.

Gondolatban vagy száz meg száz változatát játszotta le az események lehetséges kimenetelének, mégis nagyot dobbant a szíve, amikor néhány megálló után megérezte az ismerős illatot. Mint egy dzsungel indája, úgy kúszott felé, nem volt menekvés, ő pedig nem is gondolt rá, hogy futnia kellene.

− Mindig ezzel a járattal megy munkába? – szólalt meg mellőle a magabiztos, csilingelő hang. Megmukkanni sem mert először, hihetetlennek tűnt, hogy ilyen feszélyezetlen, könnyed társalgásba kezd vele az idegen. Szánalom? Kíváncsiság? Krisztián elkergette a kételyeit és félelmeit, megpróbált ugyanolyan öszeszedettséget sugározni szavaival, mint a nő.

− Többnyire. A másik út hosszabb és unalmasabb.

− Mi olyan izgalmas ezen a buszon?

Hát maga, ez esetben – gondolta rögvest.