Greg gondosan felöltözött, mégsem ment messzire, miután becsukta maga mögött a bolt ajtaját. Nem lépett ki az utcára, ehelyett felfelé indult a lépcsőházban, második emeleti lakásához. Az elsőn találkozott a vén, özvegy Margaret asszonnyal, aki épp a folyosót sikálta a felmosóval. Hajlott háta miatt egy boszorkányra emlékeztetett, arca alapján pedig épp úgy lehetett 70 éves, mint 110. Bár először szúrós tekintetet vetett a lépcsőfordulóban megjelenő férfira, amint megismerte, kedves mosollyal üdvözölte.
- Jó estét, Greg. Hogy telt a napja?
- Köszönöm, Margaret, kitűnően. És az öné?
- Á, tudja, csak a szokásos. Itt fáj, ott fáj...
- Pedig napról-napra jobban néz ki!
Mindketten nevettek ezen, az öregasszony maga is jól tudta, hogy bárki láthatja rajta a halál incselkedő érintésének nyomát.
Greg elnézést kérve sétált végig a frissen mosott padlón. Minden lábnyoma meglátszott, de Margaret rossz szó nélkül tüntette el a felmosóval.
A második emeleti lépcsőfordulóban aztán Philt találta, aki a nagy üvegablak előtt elhelyezett növényeit ápolta, elmaradhatatlan pipájával a szája sarkában. Greg beszívta a kellemes dohányfüstöt. Ő maga sosem élt ilyesmivel, de ha más gyújtott rá, szeretett belekóstolni a füst ízes illatába.
- Megint egy új növény? - kérdezte, mikor megállt mellette, érdeklődve figyelve, hogyan metszegeti a túlzsúfolt, zöld sarok egyik példányát.
- Igen, megláttam és azonnal belészerettem. El kellett hoznom. Hát nem csodálatos?
Greg figyelte egy darabig, és komolyan próbálta átérezni a rajongást, de sehogy sem sikerült neki. Tudta, hogy Phil lakásában már nem fér el több növény, ezért telepítette ki őket ide, és ezt senki sem bánta a házból, hiszen némi életet hoztak a szürke falak közé. De az eredeti élőhelyükről kiragadott, ezen éghajlat alatt gyakran idegennek számító fajok csak szenvedtek a levegőtlen, sötét helyiségben, szűk cserepük szorításában. Greg szerette a természetet, főleg azt a felét, amelyik csak jámboran fotoszintetizál és helyváltoztatásra képtelen, de ilyenkor ugyanazt a fájdalmat érezte, mint egy élő fából frissen kifűrészelt, szabályos négyszög alakú deszka láttán. Az ember mindent próbál beletörni az ő mértani rendjébe - gondolta, - és közben azt hiszi, létrehoz valamit, alkot, magasabb szintre emel; valójában pedig annyi fogalma van az őt körülvevő világot mozgató, összehasonlíthatatlanul bonyolultabb és tökéletesebb rendről, mint a kutyának az ajtózár működéséről.
- Igazán szép, Phil - mondta kedélyesen, és még egyet szippantott a dohány terjengő füstjéből, mielőtt továbbindult, hogy otthagyja sikoltozó növényeivel.
Közvetlen szomszédja, akinek a neve nem érdekes, kint ült az ajtaja előtt egy műanyag széken, és újságot olvasott - mint mindig.
Mikor Greg belépett a lakásába, felsóhajtott. Szeretett itthon lenni. Ide senki más nem jöhetett be, és ez a birodalom anélkül lehetett az övé, hogy lelkiismeretfurdalást kellett volna éreznie. Mindenkinek jár egy ilyen sarok - vallotta, - egy külön, elszigetelt valóság, ahol jól érezheti magát. Néhanapján ilyen, egymástól elidegenedett, épp csak súrlódó buborékoknak látta az emberek, sőt az élőlények egész társadalmát. Remélte, az övét soha senki nem próbálja kipukkasztani; elszántan védelmezte volna a rosszindulatú kezektől.
Átjárta a felszabadult öröm. Levetette a kabátját... Aztán a mellényét, félredobta a szemüvegét, és végül az ingét is kigombolta, hogy a fogasra akassza, a fekete, vékony kabát mellé. Felül meztelenül ment végig a nappaliba vezető folyosón, nagyokat lélegezve, mint aki sok évi börtön után szabadul, és a kék ég alatt úgy érzi, a levegő is teljesen más. Táskáját kinyitotta, elővette a füzetét - más nem is volt benne, - és üresen félredobta, a fal mellé.
