Újabb hosszúra nyúlt éjszaka. Mikor letette a könyvet, már elmúlt éjfél, és még egyáltalán nem volt álmos. Sőt, lángolt a lelke.
Hamar eltelnek a nappalok, peregnek az órák, és mindjárt megint itt a reggel, amikoris kipihenten kellene megjelennie a találkozón. Alvás, fontos lenne az alvás, nem csak néhány óra, de legalább 6-7 volna szükséges, különben holnap is csak éjszakára ébred fel, és minden kezdődik elölről, míg olyan fáradt nem lesz, hogy átalussza az egész napot. Tudta, hogy kialvatlanul haszontalanná válik, nem fog működni az agya, elmaradnak a legkreatívabb gondolatai és érzékeny asszociációi, amik pedig amúgy is ritkán értékesek, és ezért fontosak lennének. Régen... régen más volt. Ha csak elbambult a metrón, máris egy párhuzamos világban találta magát, ahonnan bőven meríthetett eredeti ötletekből, és ahol, mint a színfalak mögött, meztelenül tárulkoztak elé amúgy rejtett összefüggések. Manapság sokkal nehezebb már; öregszik? Kétségtelenül. Az agy a húszas évek elején a legtermékenyebb, utána már csak hozott anyagból dolgozik. Ezt olvasta valahol, és mindig félt, hogy megtapasztalja igazságát. Hol is olvasta ezt? Igen, a matematikusok esetében van így: aki 25 éves korára nem mutat fel valamilyen új, eredeti, zseniális megoldást, nagy valószínűséggel azután sem fog. A kombinatív készség romlik, az agy sokkal lustábban mozdul ismeretlen területek felé, nem szeret már új aspektusokba lépni. Ez biológia.
Mikor ivott utoljára kávét? Talán egy órája. Igen, 11 körül. Nem sokat segített, ugyanolyan fáradt maradt, legfeljebb nyugtalanul fáradt, képtelen bármi hasznosra, de az alvásra is. Dörzsölte a szemeit, aztán a halántékát. Hirtelen elhatározástól vezérelve ledobta magáról a felsőt és a nadrágot, fehérneműben ült vissza az asztalához, és ezt azzal igazolta önmaga előtt, hogy ez olyan felszabadult és könnyed érzés. Rájött, hogy addig túlságosan melege volt a szűk szobában, ahol utoljára napokkal azelőtt nyitott ablakot, és az áporodott levegő megőrizte testhőjét, meg valószínűleg a testszagát is, bár ő azt nem érezte. Bekapcsolta a számítógépet, és megnézte a leveleit, de néhány érdektelen, elektronikus szeméten kívül nem talált semmit. Semmi személyeset. Nincs válasz - sóhajtott, de meglepődni már nem maradt ereje. Ó, régen biztosan szapora pulzussal kattingatott volna a frissítés gombra, de ezúttal... eltört valami. Érezte, tudta, hogy a múltkori levelére attól a címzettől nem érkezhet válasz. Jobb is így. Az utolsó hónapoknál még ez a belterjes, terméketlen unalom is jobb.
Megsimította karján a bőrt, ideges verítéktől csillogott. Borzongatta a gondolat, a vágy, üres gondolat, céltalan vágy... Talán egy puszta érintésre vágyik, nem kell túlbonyolítani. A boldogság úgyis elérhetetlen, az egyszerű öröm meg olyan könnyen elérhető, csak apró dolgok hiányoznak hozzá. Természetes, mégis szörnyen távoli dolgok.
Ugyan, mi lehet az, ami egy késő éjszakán oldja a feszültséget, eltereli a figyelmét, és örömet okoz? Ujja automatikusan mozdult, a böngésző máris a kedvenc oldalain termett, mint egy kajánul vigyorgó, cinkos barát, Rie pedig az ajkába harapott, mint mindig, az elején. Egymáshoz dörzsölte meztelen combjait, összerántotta és ellazította, aztán az ujja is besiklott a fehér bugyi alá, és az elszigetelt szoba halk nyögésekkel telt meg. Szokásos menetrendje volt már mindennek - mióta megint egyedül csinálta. A képek, videók nézegetése csak az alaphangulat megteremtésére volt elég, azokat hamar megunta. Utána következtek a felidézett emlékek; szépen, az izgalmi faktor mértékének megfelelő sorrendben. Ez már jobb volt, de közel sem kifogástalan. Sok apró szépséghiba csorbította az élményt. A gyakorlatban semmi sem olyan volt, mint ahogy elképzelte. Néha kiábrándult saját vágyaiból, máskor a partner rontotta el, esetleg - meglepő, de nem egészen váratlan módon - egyszerűen beleunatkozott. Mintha a tény, hogy valami valóra válik, nem ellensúlyozta volna a valóság döcögős részleteit. Ezért sokkal jobban élvezte a fantáziát.
