Szeretni akarlak! | ✓

| 𝟓.𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

Szabó Ákos

A lábam helyett az ujjamat remegtetem. A cigaretta hamuja párszor már a kormány finom bőr burkolatára hullt, de ezzel sem törődöm, inkább újra számhoz emelem a csonka szálat és mélyen beleszívok. A következő levegőt az orromon át veszem, így a füst nagy részét a tüdőmbe kényszerítem. Utálom, hogy szinte megremegnek a szempilláim, annyira megnyugtató az érzés. Függőnek lenni nem más, mint elbukni az önkontrollunk határainak feszegetésében.

Kifújom és hagyom, hogy egy rövid időre elhomályosítsa előlem az utat a füst. Kevésbé taposom a gázt, bár a lezárt útszakaszon most sincs rajtam kívül senki. A sötét égbolt csillagai mégis azt éreztetik velem,hogy végtelen szempár mered rám, és ez csak növeli a szorongásom.

Alapból itt sem kéne lennem, ezért a bűntudat is nyomja vállam. Ivonn valószínűleg mélyen alszik, én meg szó nélkül leléptem hajnali háromkor kocsikázni.

- Picsába - szitkozódom, mikor a hamu a nadrágomra esik,és apró lyukat éget rá.

A hamutartónak használt pohárban elnyomom a csikket. Hátradőlök és egyik kezemmel a hajamba markolok. A kocsi orra csak úgy nyeli az útfelező vonalakat, nem is tudom követni milyen gyorsan tűnnek el a fehér csíkok.

Csak ki akarom kapcsolni az agyam. Vagy nem is az agyam, a szívem. Nem akarok rossz döntéseket hozni, nem akarok fájdalmat sem érezni, sem okozni. Egyszerűen csak nem akarok tönkretenni mindent, amit felépítettem!

De ez nem megy ilyen könnyen, hisz akkor nem lennék most itt. Kicsit szarkasztikus módon, de azért vicces, hogy két éve is Bodza miatt fájt a fejem, mikor ezen az úton gyorsultam. Akkor még nem tudtam milyen kacifántos jövő áll előttünk. Vajon, ha tudtam volna, belevágok? A sok örömért képes lettem volna belenyugodni abba az ürességbe, amit maga után hagyott? Még jobb kérdés, hogy ha most tudnám, hogy mi vár ránk, akkor hogyan döntenék?

Még magamban sem mertem megfogalmazni a kérdést, amiről valójában döntenem kell. Már akkor motoszkálni kezdett bennem ez az érzés, mikor megláttam Bodzát a könyvesboltban, de akkor még szikla szilárdan kiálltam amellett, hogy az életem rendben van, és nincs szükségem a Rácz Bodza féle felfordulásokra. Csakhogy, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és minden vízcsepp időt adott a dolgok túlgondolására. Még küzdök, de ki tudja meddig? Valójában ez a kérdés, hogy meddig? Nem pedig az, hogy abbahagyom-e valaha a küzdelmet.

Érzem, hogy abba fogom, de félek, hogy mikor. Mikor fogom beismerni magamnak, hogy igenis szükségem van a Rácz Bodza féle felfordulásokra.

A köztes érzéseim könyörtelenül cibálják a szívem. Még soha nem voltam egyszerre két lányba szerelmes, most meg egyszerre vagyok abba a kettőbe, akibe külön-külön voltam?! Komolyan mondom, ez kész őrület!

Ivonnt egészen biztosan szeretem. Szeretem, amióta újra együtt vagyunk. De Bodza alig egy hete van újra jelen az életemben, mégis, mindazok ellenére, amit velem művelt, egyre közelebb kúszik a szívemhez.

Már-már attól félek, ha a karomra néznék, látnám, ahogy az ereimben csörgedező vér smaragdzöldre vált és megállíthatatlanul közeledik a szívem felé. És amikor eléri a szívem, minden véget ér majd.

Nem szabadna ezt éreznem, nem szabadna erre gondolnom, de nem tudom megállítani az agyam. Össze vagyok zavarodva, rettegek a következményektől. Nem akarom bántani egyik lányt sem, de ha nem választok, magamat teszem tönkre.

Vajon önző leszek a végén, és magamat választom?

A visszapillantóba nézek, és kitágult pupillákkal figyelem, ahogy mögöttem feltűnik egy kéken és pirosan szirénázó rendőrautó.