pécsi délután négy. ─ ❛𝐬𝐡𝐨𝐫𝐭 𝐬𝐭𝐨𝐫𝐢𝐞𝐬❜

gyertek, aztán menjetek

A mama megmondta, hát nem varázslatos? Az, hogy az ember miképp és mennyire szerethet egy kutyát? Igazán egyedi kapocs az; kutya és gazdája között. Lelki támaszt nyújt, kihúz a bajból, hiszen érzi, érzi, ha valami nincs rendben. Legyünk hálásak nekik. Azért hogy vannak, és vigyáznak ránk. És még valami: sose veszítsd el a bizalmát, mert az visszafordíthatatlan.

Sokat szoktam ezen gondolkozni. Azon, hogy ez hogy is történik... Vannak jelei, vagy egyszerűen csak... megtörténik? Az, hogy olyan kötődés alakulhat ki két egyén között, mint Köztük. Kell hozzá tenni valamit? Kellett volna tennem valamit? Valami különlegeset? Vagy talán túl sokat tettem? Túl sokszor öleltem meg? Biztos azok a dugi, titkos jutalomfalatok az okai mindennek. Igen, így van, az én hibám. Már meg is van a megoldás!

Közhírré tétetik, megszületett a hosszas hónapokon át tartó tanakodás eredménye!

Gyertek csak, gyertek, minél közelebb, annál jobb. Gyertek minél többen, hozzátok az ismerősöket, hozzátok a rokonokat, majd a rokonok rokonait is, és ezt mindaddig folytassátok is, amíg aztán egyszer csak nektek is fel kell tenni a kérdést: Ez meg kicsoda? Ja, hogy a távoli rokon távoli rokona, aha! Most már érteni mindent!

Hogyhogy mire jöttem rá? Milyen kérdés ez?! Ó, igaz is, hogy is felejthettem el? Ne válaszolj, költői kérdés volt, igazán! Te csak ne is törődj velem, nem kell! Majd én törődök magammal, s talán veled, is, ahogy eddig is.

Tudod, én mindig mindent elfelejtek, ami Nekem fontos. Nekem, mint... E/1 alanynak! A nyelvtan még jól megy, elvégre azt nem azért tanultam meg, mert számomra olyan fontos volna, nem, hiába is mondják azt, hogy maga miatt szívja magába a sok-sok tudást az ember. Mhm, nem. Az is azért történt, hogy meglelhessem azt, amire mélyen vágyok, majd aztán foggal-körömmel harcolhassak érte, hogy elhúzhassam azt a mesébe illő néhány napot, amíg tart.

Görcsösen ragaszkodom. Ez az igazság. De még ne menj messzire, hol van még a történet vége? Arról nem is beszélve, hogy nem ezért hívtalak ide téged és őt és titeket. Ez csak valahogy... kicsúszott a nagy hévben! Igen, bizony, megesik az ilyesmi, pontosan úgy, ahogyan az embert elejti a kezében tartott pórázt, ha megrémül a kutyára rontó hatalmas, ugató és nyáladzó állattól. Pedig még csak nem is rá veszélyes, híradóból és Facebookon terjengő hírek ide, vagy oda.

Vigyázzunk a kutyára, mert ha egyszer... Igen, tudom, ezt is mondtam. Várjunk csak, már mentek is? Ennyi volt? De hát még bele sem kezdtem! Na, jól van, adjatok még pár percet, és megígérem kifejtek én nektek mindent!

Nem kell aggódni, ment már korábban is. Régi jó barátom már az időlimit. A nyáron mutatták be nekem. Gyere, egy órád lesz, egésztől egészig, addig elmondhatsz nekem bármit, na, kezdjük is, mi nyomja a lelked, miért jöttél ide? – kérdezte, miközben füle mögé tűrte szőke, göndör haját.

Egy óra? Mégis miről beszéljek egy órán át? Mi van, ha kifogyok a gondolatokból, egyszer csak megszűnnek létezni és semmi sem marad, csak az üresség és a végelláthatatlan csend...

Tudhattam volna, hogy nem kell félnem. Elvégre sosincs csend odabent, ahol lakok. Mindig történik valami, „zajlik az élet!" Állandó a rendetlenség, mire épp befejezném a porszívózást, hogy legalább azzal ne legyen baj, már áll a bál a nappaliban, hát mégis hogy fogadjak így vendégeket?! Csak egy óra az egész. – mondom magamnak. Addig megmutatom neki a konyhát, és majd kap egy bögre teát, hogy ne kelljen neki megmutatnom azt a káoszt, ami az én kis rejtett zugom további helységeiben tombol. Akárcsak egy tornádó, úgy fut végig a lakásomon, pusztítást hagyva maga mögött, ahol csak járt. (Pedig az egyik karakterem szerint nincs is olyan, hogy pusztítás. Ki is találtam neki egy jó monológot, de úgyis elfelejtem. Nyilván.)

Bárcsak néha bennragadhatnánk egy-egy pillanatban. Persze nem a rosszakban, azokból csak úgy menekülne az ember, nem igaz? Bárcsak néha ott lennél te is, hogy ha csak egy kis időre is, de ott legyél velem abban a percben, és csak ketten lennénk, senki más. Megmutatnám neked, ami Nekem igazán fontos, mesélnék róla, te pedig elhitetnéd velem, hogy érdekel is, és nem azon jár az eszed, hogy milyen házkörüli munkát kell még elvégezned. Talán mélyen tudnám, hogy ezen gondolkozol, de nem baj. Mindig tudom, ha arról beszélek, ami igazán fontos Nekem, te félvállról veszed. Az idegeskedés helyett inkább kihasználnám az alkalmat, megölelnélek, és elmondanám, hogy... Ó, igen, mi nem olyasfajta család vagyunk. Ne haragudj. Ez is az én hibám. Két lépést hátra, miben tudok segíteni?

Semmiben. Nem tudok segíteni semmiben, de hát ezen már meg sem lepődök igazán, csak hát tudod... A formalitás, hátha egyszer elmondod, mit vársz tőlem, úgy valójában, a felszíneskedésen túllépve. Mert igen, én is tudom, hogy nem értek a felmosáshoz, és még a kutyasétáltatáshoz sem értek...

A kutya.

Mit is akartam mondani?

Azt hiszem, a mai ülést berekesztem, ismét elslisszant előlem a gondolat, meglógott, ahogyan ő is tette már számtalanszor, még mielőtt úgy kellett volna viselkednie velem, ahogy azt mások teszik a velem egykorúakkal. Akármennyire is próbáltam markomban tartani, kicsúszott a gyűrűs- és kisujjam között. Egy pillanat és azzal már itt sem volt.

Ne haragudjatok, az én hibám...

De ha már itt vagytok, megkérdeznétek tőle: vajon tényleg az én hibám, vagy megtörtént? És ha csak úgy megtörtént, miért nem velem? Tudom, nem olyan család vagyunk, de mégis... Túl sokat beszéltem? Igen, talán ez az oka. Ő nem beszél, hát nem tud. Ezért van az a bizonyos, szoros kötelék köztük.

Sokszor irigykedem rá: neki sikerült az, ami nekem megannyi év alatt sem. Most már tényleg ideje menni. 

Ha valaki pedig azt kérdezné, mire ez a felesleges beszéd, csak annyit mondjatok: az ő hibája. Mint ahogy az is, hogy a kutya belelépett abba az átkozott bogáncsba. 

Ne haragudjatok, az én hibám...