SZÜNTELENÜL - MDZS, Wangxian ff. |Befejezett|

1. rész

A fogadó emeleti szobájának hajópadlója nagyot reccsent, mire Wei Wuxian a helyiségbe belépő fehér ruhás alak felé pillantott. Az ismerős tekintet láttán elmosolyodott, üdvözlésképpen intett egyet, majd nagyot kortyolt az italából.

A túl hirtelen mozdulattól néhány csepp félrement, és vékony csíkként folyt végig az állán. Bosszúsan letörölte, közben felfigyelt barátja szótlanságára. Ami Lan Wangji esetében nem feltétlenül volt szokatlan jelenség, Wei Wuxiant mégis zavarta, nem tudta hova tenni ezt a furcsa pillantást, amit a másik mért rá.

− Miért nézel így? Van valami a szememnél? – kérdezte gyanakvón, majd tettetett drámaisággal pislogott párat.

Egy tétova pillanatig feszült csönd telepedett a szobára, úgy tűnt, Lan Wangji elbizonytalanodott a válaszadás előtt. Arcán enyhe pír jelent meg, majd egy másodperccel később újra a megszokott, szigorú jégpáncél uralta minden rezdülését.

− Csak a szemed – felelte színtelen hangon.

− Á, rendben, Lan Zhan, látom ma vicces kedvedben vagy – mondta Wei Wuxian kissé zavartan.

Belé meg mi üthetett? Végignézett rajta. Pillantása akaratlanul is a másik ajkára tévedt, ahogy résnyire nyílt, mintha még mondana valamit. Ám Lan Wangji végül csak egy alig észrevehetőt sóhajtott, és az ablakhoz lépve kibámult a sötétségbe burkolódzó utcára. Mozdulatlansága mellett láthatóan megfeszültek az izmai, száját összeszorította, a hegyi tavak tisztaságát idéző szemében pedig különös fény csillant.

Tipródik valamin! – döbbent rá Wei Wuxian, amikor összegezte a társán látott jeleket. Azok ugyan jóval visszafogottabbak voltak, mint akárki másnál, mégis szerette azt gondolni, hogy meg tudja fejteni őket.

Olyan régóta ismerte Lan Wangjit, hogy arcizma egy apró rándulása többet árult el neki, mintha más percekig szónokolna valamiről. És az is igaz, hogy bárki másénál jobban foglalkoztatta őt az a bizonyos arc. Mégsem látott soha teljesen a lelkébe, mintha lenne egy áthatolhatatlan erőd, amit mindenki előtt zárva tartana. Nem csoda, hogy a kultivátorok között Hanguang-Jun nevét mély tisztelet, megbecsülés és némi félelem övezte, senki sem tudta kiismerni igazán.

Wei Wuxian figyelmét éppen ez a morózus tekintet keltette fel, kezdetben csak azért, hogy csipkelődhessen vele, kihozhassa a sodrából, egyáltalán; kiváltson valamilyen reakciót belőle. Később azonban, – magának is félve, de be kellett ismernie – a háttérben sokkal összetettebb érzelmek mozgatták a tetteit, amikkel felhúzta Lan Wangjit, és elérte, hogy vele foglalkozzon.

Most viszont tanácstalanul szemlélte a magas, fehér ruhás férfit. Ugyan mi oka lehet kétségek közt őrlődni, mi bánthatja?

Wei Wuxiant hirtelen szorongás fogta el. Csak nem vitte túlzásba mostanában a viccelődést? Talán Lan Wangji átlátott a folyamatos cukkolásán, és rájött, mit érez iránta? És most épp azon gondolkodik, milyen kifogással álljon elő, hogy rázza le őt, és folytassa útját egymaga. Ám túlságosan is udvarias, hogy mindezt bántón tegye.

− Wei Ying.

A bársonyosan telt hang hallatán Wei Wuxianon borzongás söpört végig. Senki más nem ejti ki a nevét ennyi érzelemmel telítve minden szótagot. Nem bírná elviselni, ha nem hallaná többé elhangzani ennek a férfinak a szájából. Mintha arannyá válna minden egyes hang, mintha kincs lenne, vagy annál is több. Pedig csupán az ő neve volt.

− Hm? – fordult Lan Wangji felé, amikor magán érezte a kérdő tekintet súlyát.

− Mi a baj?