SZÜNTELENÜL - MDZS, Wangxian ff. |Befejezett|

2. rész

Másnap Wei Wuxian a szokásosnál is hosszabban időzött a reggeli készülődéssel. Sehogy sem akaródzott kilépnie a szobából, rettegett, hogy összefut a Lan klán valamelyik tagjával. Jól tudta, egyetlen értelmes mondatot sem bírna kinyögni anélkül, hogy arcát ne öntse el a pír.

Nem fordult elő túl gyakran, hogy a szégyen ilyen súlyos sziklaként temesse maga alá, most mégsem tudta palástolni zavarát, ami szűnni nem akaró gyomorgörcs formájában kínozta egész éjszaka.

Lan Wangji hozzáért! És nem csak a sebkötözés miatt, ezt biztosra vette. Látta a szemében. Kívánta őt. Ó, miért is kellett neki magához húznia? Miért nem elégedett meg azzal a titkos, odacsempészett, ártatlan érintéssel, amikor a hasán érezte azokat az ujjakat!

Olyan régóta álmodott erről. Bár azt hitte, előbb tanít meg egy macskát kultiválni, minthogy rávegye barátját bármifajta fizikai kontaktusra.

Lan Wangjinál jobban senki nem irtózott a szabályok megszegésétől, attól, hogy kilóg a sorból, hogy megváltoztatja a dolgok állandóságát. De hát mit tehetett ő, Wei Wuxian a ténnyel, hogy a Gusu Lan klán második úrfija az ő világát már évekkel ezelőtt felforgatta? Minden együtt töltött óra egy lázálom volt, amit mardosó éhséggel várt, ám ami nem hozott enyhülést, csak még inkább felhevítette a benne tomboló lángvihart.

És most végre ugyanezt a tüzet látta Lan Wangji szemében. Bizonyára mindig is ott volt. Jól rejtegette a külvilág elől, de időnként, egy-egy Wei Wuxianon felejtett pillantásban, félszeg mosolyban felfedezni vélte, hogy a jól sikerült Lan klán-álca sem tökéletes. Az érzelmek elé ugyan lehet gátat vetni, de azok előbb utóbb áttörik, és mindent elöntenek.

Miután rendbe szedte magát, kénytelen volt csatlakozni a többiekhez, akik indulásra készen várakoztak a fogadó előtt az utcán.

− Csak, hogy lefáradtál! – szólt oda neki Lan Jingyi, mire Lan Sizhui enyhén oldalba bökte. − Mi van? Csak mert Hanguang-Jun útitársa volt, még nem kell kihúznia magát a feladatok alól!

Volt? Mit jelenthet az, hogy útitársa volt? – futott át Wei Wuxian fején. Arckifejezése elárulhatta kétségbeesését, mert Sizhui odalépett hozzá.

− Éjszaka levél érkezett Felhőzugból. Zewu-Jun kérte, hogy néhány tanítvány menjen előre. Hanguang-Jun úgy döntött, velük tart, hogy segítségére legyen a bátyjának.

Hát ennyire kerüli őt az este történtek miatt? Wei Wuxian megszédült, és elfogta a félsz, hogy visszafordíthatatlan hibát követett el. Hogy hagyhatta őt csak úgy itt? Legszívesebben Sizhuinak szegezte volna szavait, helyette azonban mást kérdezett:

− Mi állt a levélben?

A tanítványok összenéztek.

− Nem tudjuk biztosan... Ahhoz lehet köze, ami néhány napja történt. Egy különös szerzet jelent meg Felhőzugban, és a klánvezér segítségét kérte. Ám, még mielőtt kihallgathatta volna az illetőt, felszívódott.

− És miért gondoljátok, hogy köze van a levélnek hozzá? – kérdezte Wei Wuxian.

− Az az alak vörös csuklyát húzott a fejébe, a köpenyén pedig egy sárkány díszelgett. A levél aljára ugyanezt a mintát rajzolta Zewu-Jun – vetette oda vállvonogatva Lan Jingyi. – Rémlik, hogy kik viseltek ilyesmit? A Hong Long klán tagjai.

A többiek összesúgtak, Wei Wuxiannak pedig kellett néhány pillanat, hogy összerakja a kirakós darabjait.

− A zhoushani Hong Long klán néhány évvel ezelőtt eltűnt a föld színéről. Állítólag annyira ellenszegültek a természet rendjének, hogy a szigetüket egy nap egyszerűen elnyelte a tenger.