SZÜNTELENÜL - MDZS, Wangxian ff. |Befejezett|

9. rész

Wei Wuxiant egy pillanat alatt magába szippantotta a halott lény gondolatainak forgataga. Lezárt szemhéja előtt a fehér vászon hirtelen színekkel, illatokkal, emberi hangokkal telt meg. Amikor elmúlt az Átérzés miatti szédülés, kinyitotta a szemét, és végignézett magán. Pontosabban a testen, amelynek megélt emlékképei immár az ő valóságává lettek. Vékonyka kezét, munkától érdessé vált, apró tenyerét leste. Egy kisfiú testébe került, aki egykor a Hong Long klánnál szolgált.

Egy csoport kereskedő álldogált nem messze tőle, éppen azon tanakodtak, milyen lett az idei termés, és vajon miért emelkedett meg a selyem ára. Arra vártak, hogy befussanak a távoli partokról érkező hajók, és átvehessék az előre megrendelt rakományt. A kikötő felé fordulva, a fiúval együtt Wei Wuxian is láthatta, ahogy széles, fehér vitorlák lengedeznek a távolban, körülöttük csillámló tajték veri vissza a napfényt a hullámok tetejéről. A kisfiú vágyakozva felsóhajtott.

− A-Fu! Ne bámészkodj annyit, inkább gyere, segíts ezekkel!

A fiú kíváncsian fordult hátra. Egy hajlott hátú öregember kiáltott felé, aki kezében egy hatalmas ládával egyensúlyozott a magasra szökő hófehér lépcsőzet irányába. Wei Wuxian, A-Fuval együtt felemelte a fejét, és megpillantotta a Hong Long klán grandiózus főkapuját, ami innen lentről úgy tetszett, mintha az egeket célozná meg hosszúkás tornyaival. A-Fu, habár otthonaként tekintett Baifanra, a klán székhelyére, még mindig képes volt belefeledkezni a látványba. Wei Wuxian az Átérzés során minden gondolatát, minden érzését pontosan ismerte, eggyé vált vele.

− Mi lesz már, fiam!

Az öreg hangjára összerezzent, majd sietve odafutott hozzá. A nap A-Fu csupasz lábszárát melegítette, miközben a fiú segített felcipelni a megrakott ládát.

Wei Wuxian orrába szökött a sós, tengeri levegő, egy csapat sirály cikázott keresztül-kasul a felhőtlen, kék égbolton. A teret a parti szikláknak csapódó hullámok hangja töltötte be, elvegyülve a kapun túlról kihallatszó élénk zsibongással. Megmászták a lépcsősort, elhaladtak az őrök mellett, majd néhány színes, gazdagon díszített pavilon közt találták magukat. Az utat virágok szegélyezték, a legtöbbjüket Wei Wuxian nem ismerte, de mesésen festettek.

Bárcsak Lan Zhan is láthatná, amit ő! – erre gondolt, és belesajdult a szíve, amint tudatosult benne, hogy hamarosan minden, ami most a szeme elé tárul, a víz alatt végzi majd.

Egy szolga lépett A-Fuhoz és átvette tőle a ládát. A kisfiú napbarnított karjára ekkor egy másik kéz fonódott.

− A-Fu, merre jártál? Gyere játszani! – mondta kacarászva a mellé szegődött kislány, és mielőtt a fiú reagálhatott volna, magával ráncigálta.

Ruhájából ítélve előkelő származású lehetett, de láthatóan nem foglalkoztatta a kettejük státusza közti különbség. Gyermek volt még, a gyerekek pedig nem törődnek a felnőttek kreálta halmazokkal. Gazdag vagy szegény. Rongyos vagy drága holmikba öltözött. Neki valószínűleg csak egy kisfiú volt, akivel játszani szokott.

Szökkenve futottak keresztül a pavilonokat összekötő cikkcakkos úton, kacagva kerülgetve az időnként útjukba tévedő szolgálókat. A kislány hollófekete haja vidáman lengedezett mögötte, színes ruhájának bő ujja A-Fu kézfejéhez ért időnként.

Wei Wuxian a fiú szemén keresztül láthatta, micsoda jólétben élt a Hong Long klán. Illatos gyümölcsökkel és desszertekkel teli tálcát vittek az egyik ajtón át, és fényes kardot viselő kultivátortanítványok masíroztak keresztül a téren. Magában meg is jegyezte, hogy ez a gazdagság már-már a Lanling Jin klánnal vetekedhetne.