Fent a magasban

Még mindig

Január 20-án lesz harmadik éve, hogy elhagytál engem drága Ducikám. A mai napig sem feledlek, minden együtt töltött pillanat könnyeket csal a szemembe, de már tudok mosolyogni. Még ha nem is sok időnk jutott együtt, örülök, hogy megtörtént, hogy velem voltál erre a rövid időre is. Gyakran vannak rémálmaim még mindig, arról, hogy milyen érzés volt lelkileg és fizikailag is a kis testedet a kezemben tartani, könyörögni, tudva, hogy szavaim süket fülekre találnak, és hogy te már elmentél, arra a bizonyos szivárvány túli mezőre.

Gyakran nézegetem a képeidet és minden alkalommal az emlékezetembe vésem a vonásaidat, hogy végérvényesen az emlékezetembe égjen minden egyes szőrszálad. Édes kis nyuszikám. Azóta annyi minden történt! Emlékszel még Dávidra, a barátomra? Lett egy közös nyuszikánk. Ő is kislány. Nagyon szeretem, de ne aggódj, a te helyedet soha senki nem veszi át.

Véletlen nem találkoztál Mazsolával? Egy évvel ezelőtt augusztusban hagyott itt minket. Nagyon sokáig átsírtuk a napjainkat miatta. Szegénykém nagyon csúnya körülmények között távozott. Elütötték. Tudom, hogy jóban voltatok, ezért is kérdeztem, hogy nem e találkoztatok. Ha eseleg összefutnál vele add át neki az üdvözletemet, és azt, hogy nagyon szeretem. Vele több idő jutott, de mégis kevésnek érzem, az eddigi életemet  végig kísérte, miért nem folytathatta velem az utat? Miért kellet neki is elmennie? Magányos voltál drága nyuszikám? Ki nyújt vígaszt ha mind a kettem itt hagytatok? Ki fog mindig az útban feküdni? A fülembe horkolni, vagy éppen a hintán mellettem feküdni, azt hallgatva ahogy a világháborús eseményeket tanulom és mondom fel magamnak?

Annyi emlék kavarog a fejemben. Fájdalmat, gyászt és nem szűnő szomorúságot érzek. Minden kép amit látok rólatok, minden egyes emlék. De ez nem csak nekem fáj, nem csak én sírok értetek, nem csak nekem hiányoztok.

Van egy mese, a Coco, abból hallottam előszőr, hogy egy szerettünk addig él a halál után, amíg az utolsó ember is el nem felejti. Ahogy fakulnak az emlékek, vele együtt fakul a szeretett személy is. Akkor ti biztosan sokáig megmaradtok, mert én minden nap emlékeztetem magamat rátok. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint a karomat díszítő tetoválás.

Mindenesetre remélem van élet a halál után, és, hogy egyszer magamhoz ölelhetlek benneteket, megsimogathatlak titeket. Te, Ducikám, ugy szeretném ha megbökdösnél egy kis simiért. És te, Mazsolám, szeretném ha horkolnál amíg simogatlak.

Nem tudom, meddig lesz ez így, hányszor fogom még kisírni a szemeimet, de igazából nem is számít, mert még egy fájdalmas emlék is jobb mint a semmi, az üresség.