a piece of sunshine

Első fejezet - Újságcikk

Éppen a napilapot olvastam, - amit London utcáin természetesen bárhol megkaphatsz - és közben siettem amennyire csak tudtam, mert késésben voltam. Méghozzá nem is kicsit.
A jiujitsu tanárom persze leszidott. Mit is tehettem volna? Csak tűrtem némán, ahogyan a csoporttársaim előtt kapok egy anyai szintű fejmosást. Na, igaz, ami igaz; megérdemeltem. Hiszen ebben a hónapban a két edzés közül két edzésről is elkéstem. Szintén a magam hibájából. Mindenfajta ellenkezés vagy védekezés hasztalan lett volna; Miss Edithnek teljesen igaza volt.

Egy 'hölgynek' - ahogyan a Miss mondaná; nem szabad elkésnie. A pontosság a királyok erénye.

Az edzés és a kiadós leszidás után újfent útrakeltem; ruhát kellett varratnom. És megint a napilapot olvasgattam, mígnem egy különös cikken akadt meg a szemem. 'Viscount Lord Tewksbury eltűnt, aki látta azonnal keresse fel Lady Tewkesburyt. A megtalálót gazdagon megjutalmazzuk.' -
állt a hirdetésben hatalmas, nyomtatott betűkkel, kiegészítve a legfeljebb húszéves fiú rajzolt arcképével.

- Különös - gondoltam. - Azért elég könnyen felismerhető, mi tagadás; elég szép és markáns arcvonásai vannak. Hát csak van olyan, aki látta ezt a fiút. Mégse találja senki, pedig a cikk sem olyan friss már, hogy ne tudná minden olvasni tudó ember Londonban és akárhol máshol Angliában, hogy Viscount Lord Tewkesberyt keresi a családja.

Mondjuk, ha már itt tartunk, egyet is tudnék érteni a márki fiúval. Megszökni otthonról, ha úgy nézzük esztelenség, de valahol pedig igenis érthető. Szívem szerint én is megtenném. De én nem tehetem. Rám otthon vár a munka, a tanulás, amit nem hagyhatok ott. Nem is igazán tudom mi tartana vissza; hiszen az igazi szüleimet nem is ismerem. Nevelőszülőkhöz kerültem másfél évesen, mikor a szüleim, az emberek elmondása szerint eltűntek; senki azóta még csak hallani sem hallott felőlük semmit. De én már szimpla tiszteletből sem tehetném meg, hogy csak úgy se szó, se beszéd, eltűnök, mint a kámfor.

Nem vinné rá a lélek, bármennyire is szabadulni akarok innen. Mert sokszor banom, hogy ebbe a puccos, külsőségekre alapuló, felszínes világba születtem, ahol minden a pénzről szól. Persze, mi másról?

De vissza a történtekhez; gyorsan beadtam a varrodába a ruhákat, aztán szintén siethettem, mert időközben három óra lett, és nekem négyre haza kell érnem. Különben büntetést fogok kapni, ami a legjobb esetben is minimum egy hét szobafogság, vagy rosszabb.

Bele sem merek gondolni, mi lesz ha nem érek haza négyig. Sietnem kell, ha nem akarok tényleg  bajba kerülni.

Így hát gyorsra vettem a figurát, szedtem a lábamat, ahogy csak tudtam, ám hirtelen, biztosan nem figyeltem eléggé, belebotlottam valakibe, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnt.

Akkorát botlottam, hogy estem is egy hatalmasat, keresztül - a mint utóbb kiderült, fiún - hogy végül a fiún kiterülve kötöttem ki az utca kellős közepén.

- Ennél jobban is eshetett volna kisasszony - szólalt meg a fiú bársonyos hangján, amitől egy cseppet zavarba us jöttem, közvetlenül hogy ráestem. - De ugye nem esett baja kisasszony?

A magázás meglepett. Engem az emberek elég ritkán magáznak.

- Nem, semmi bajom. - válaszoltam, miközben feltápászkodtam és megpróbáltam túlteljesíteni magam, és igazán nőiesen talpraállni, pláne azok után, hogy így leszerepeltem az ismeretlen fiú előtt.

- Röstellem, ami történt, remélem nem esett baja - kezdett rögtön szabadkozni.

- Nekem kéne szégyellnem magam a történtek miatt - mondom és csizmám orrát kezdtem el tanulmányozni szégyenemben.

- Semmiség. - mosolyodik el, és így láthatóvá válik fehér fogsora, és az arca két oldalán lévő gödröcskéi.

- Tényleg nagyon sajnálom ami történt. Nem figyeltem eléggé a lábam elé. - kezdtem újra, de fiú közbevágott.

- Egyáltalán nem haragszom magára kisasszony. De ha most megbocsát, nekem sürgősen el kell tűnnöm innen. A viszontlátásra!

- A viszontlátásra! - intek a fiú távolodó alakja után, majd újra útnak eredek.

Út közben, ameddig hazafelé gyalogoltam, végig azon gondolkodtam, hogy honnan volt olyan ismerősek a fiú szép vonásai.

- Hát persze! - jutott eszembe hirtelen. - az újságban láttam. Ez a fiatal fiú volt az a márki fia, aki egy egész szavazóbizottság feje lesz, és akit keres egész London, sőt talán egész Anglia, meg a nyomozók!

Ilyen az én szerencsém. Megtaláltam azt az embert, akiről tényleg mindenki egytől-egyig hallott, és mégis hagyom elmenni. Erre nincs mentség. Menthetetlenül szerencsétlen vagyok. Ez tény.