a piece of sunshine

Második fejezet - Nyomok mindenütt

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok a legokosabb ember a földön, mégis annyi eszem van, hogy rájöjjek, egyre többet agyalok azon a fiún. Főként, hogy minden létező méltóságom odaveszett azzal, hogy egy jól irányzott mozdulattal ráestem. Persze, otthon említeni sem mertem volna a dolgot, ahhoz nem volt elég merszem. De majd, talán. Egyszer.

De annak érdekében, hogy nehogy újra szembe kelljen néznem azzal a csokoládébarna szempárral, amik tekintélyt, fölényt sugároztak, de mégis valahogy olyan megkapó és más volt, ahogyan egy pillanatra elkaptam a pillantását.

Bár, hozzá kell tennem; ő is csak egy gazdag és elkényeztetett úri fiú, ahogyan majdnem mindenki más ebben a században. Hiszen könyörgöm; egy márki fia, és egy egész szavazótestület feje lesz!

Mégis, valahogy olyan másképp nézett rám. - Ilyenre még csak gondolnom sem szabadna! De... vajon milyen lenne ha megint találkoznánk? Valószínűleg semmilyen, biztos nem is emlékszik már rám.

Hogy is emlékezne? Hisz' én csak egy semmirekellő és pillantásra méltatlan lány vagyok. Nem is érdemelném meg, hogy akár csak szóba álljon velem.

Nem igaz?

Egyébként a mai is nap úgy indult, mint a többi hétköznap; csak most éppen leküldtek, hogy vegyek a boltban egy rúd szalámit, meg egy üveg jófajta bort. Mert a szüleim szerint úgyis alig járok valahova, legalább levegőn vagyok.

Végülis, élveztem azt a kis utat a boltig, meg vissza, legalább sétáltam egyet. Mikor már visszafelé tartottam, valaki óvatosan megkocogtatta a vállamat.

Megfordultam. És ki állt előttem? Két tipped lehet; igen. Ő volt az. Az elkényeztetett, gazdag és fölényes mosolyú alig húszéves fiú, vagyis Viscount Lord Tewksbury.
Személyesen.

- Micsoda meglepetés, örülök hogy újra látom! - köszönt rám egy gödröcskés mosoly kíséretében.

- Részemről az öröm - biccentettem.

Az arca ugyanolyan makulátlan volt, mint ahogyan emlékeztem, a szemei ugyanúgy huncutul csillognak, mégis annyira máshogyan lép, mosolyog és létezik, mint egy átlagember.

- Mi járatban errefelé? - tettem fel az engem olyannyira érdeklő kérdést.

- Itt szoktam meghúzódni a közelben, de csak kis időre, hiszen biztosan maga is tudja, hogy lassan egy hete keresnek a rendőrök és a családom bizonyosan magándetektívet is fogadott, csak hogy megleljenek.

- Ez mindent megmagyaráz. - helyeseltem, ám szívem szerint azt mondtam volna; jöjjön lakjon nálunk, csak hadd láthassam többször akárcsak az arcát néhány pillanat erejéig.

- Nem épp a legkényelmesebb, de a célnak éppen megfelelő. És ön? Ön hogyhogy éppen erre tévedt? - húzza fel szépen ívelt szemöldökét, mintegy kérdésként.

- Errefelé lakom. Pontosabban az 56. utca sarkán. - válaszoltam.

- Á! Akkor valószínűleg még látjuk egymást a közeljövőben. - mosolyodik el.

Bár így lenne! De úgyis olyan kevésszer megyek bárhová is az edzésen kívül. De amiről nem tud, az nem fáj neki.

- Ebben bizonyos lehet uram. Ám nekem sajnos tovább kell állnom, az otthoniak biztosan várnak rám. További szép napot, vigyázzon magára! - köszönök el és intek, de mégis minden porcikám azt kívánja bár ne kéne még hazamennem. De sajnos ez jelenleg lehetetlen.

- Jó utat hazafelé! - integet utánam, majd elkanyarodik egy mellékutcába, végül teljesen szem elől tévesztem.

Ó, bár ne lenne minden ilyen átkozottul nehéz! Pedig minden sőt azon felül is minden az.

Pláne ha az ember lánya a XX. században él. Akkor minden, amit eddig nehéznek ítéltél, megkétszereződik.