Verát a gyász és a bosszúvágy a frontra üldözte, megszegve az ígéretet, amit kedvesének tett. Háború dúlt a hazájukban, nem bírta tovább ölbe tett kézzel nézni az eseményeket. Pilótának képezték, nem pedig ápolónőnek. Semmivel sem tudták több hasznát venni a kórházban, mint bármely másik egyszerű halandóét. Pediglen boszorkány volt, egykönnyen talpra állíthatta volna még a legelesettebb katonájukat is. De félt, rettentően félt, hogy Sztálin fülébe jutna mindez. Az Éjszaka Boszorkányai közé menekült, a rettegett bombázókhoz, akik tárt karokkal fogadták. Fiatal lányok, anyáskodó elvtársnők közt talált magának új családot, barátokat. Köztük nem félt, nem rettegett attól, hogy bárki is jelentené, miután egy-egy növényes főzete pikk-pakk meggyógyította fáradt, sebesült bajtársnőit. Egy csapat voltak, akik akkor sem ismertek félelmet, ha a német vadászgépekkel kerültek szembe. Vera nem félt, ha barátnői mellett repülhetett, de egy végzetes éjszakán magára maradt, és egyedül kell szembenéznie mindazzal a veszéllyel, amit a keleti front tartogathat számára...