Boszorkány az éjszakában - novella

Boszorkány az éjszakában

Vera szomorúan nézte a nyakláncára fűzött, aprócska üveggömböt. Szíve mélyén naivan, elkeseredetten még mindig arra várt, hogy a gömb egyszer csak felragyogjon ujjai közt, és kedvese édes hangja megtöltse a sötét éjszakát; Vera, Verocska, drága kis boszorkám. De a gömb sötét maradt, az éj pedig csöndes. Zubbonya zsebét mázsás súlyként húzta az utolsó levél, amit vőlegénye hogyléte felől kapott. Anatolij Voronin hadnagy halott. Vera szemét könnyek öntötték el, halkan felszipogott. Remegő kézzel emelte ajkaihoz a kis gömböt, elsuttogva a varázsigét, mely összekötötte azzal a másik gömbbel, amit a szerelmének adott egykor. De hiába a kimondott varázsszó, az üveggömb sötét maradt. Párja a hideg föld alatt hevert a gazdájával együtt.

A Háború lovasa kíméletlenül szedte áldozatait, lesújtó pallosa nem tett különbséget emberfia közt. Legyen jóbarát vagy ellenség, tűzvörös lovával eltaposott mindent és mindenkit, amerre járt. A szilaj hátas patái bombakráterek és harckocsik lánctalpának nyomát vágta Földanya testébe. Pokolbéli nyerítése pedig ott visszhangzott minden felzúgó motorban és eldörrenő fegyverben. Még a jó öreg Kukuruznyik motorjában is, amivel Vera repült, háború dúlta otthona védelmére kelve.

Egyik bevetés követte a másikat, olykor már számolni sem tudta, hányszor szállt fel egy éjszaka folyamán. Azt kívánta, bárcsak több sikert tudnának elérni, bárcsak a ledobott bombák nagyobb károkat tudnának okozni az átokverte német csapatoknak. Dasha, legkedvesebb barátnője és navigátora azzal nyugtatta háborgó lelkét, hogy a legfőbb céljuk a németek demoralizálása volt. Hiszen mi más lehetett volna züllesztőbb egy katonaférfi számára, mint az, hogy az éjszaka leple alatt sem talál nyugtot, mert ők, az Éjszaka Boszorkányai rettegésben tartották őket. Vera bosszúszomjas szíve ennél többre éhezett, de hiába próbált volna alkut kötni a Háborúval, netán magával Sátánnal, hogy Berlint a porig égethesse... a keze meg volt kötve egy eskü által.

Vera szerette volna tudni, kedvese dühös-e rá, amiért ígérete ellenére mégiscsak katonának állt, és nem ölbe tett kézzel várta, hogy vége legyen a háborúnak. A Boszorkányok közt jóval biztonságosabb volt, mint bárhol máshol. Sokszor még a németek büszke Messerchmittje, a rettegett vadász sem tudott bennük kárt tenni. Az öreg Kukuruznyik olyan lassú vasmadár volt, hogy nem lehetett ellene egykönnyen csatába szállni. Voltak olyan éjszakák, amikor a német pilóták még a kisujjukat sem mozdították, hogy ilyen lassú ellenfélre vadásszanak. De ez az éjszaka nem ilyen volt.

A szél baljósan suttogott, a holdat vaskos felhők takarták el, árnyékba borítva a vidéket. Talán még hóvihar is kerekedhet majd belőle. Vera átdörzsölte az arcát, fáradtan pislogott maga elé, majd egy sóhaj közepette visszamászott a pilótafülkébe. Válla felett vetett egy szomorú pillantást Dasha megüresedett helyére. Barátnője rosszul lett, nem volt tudatában semminek, mikor alig pár perce kirángatták a gépből. Navigátor nélkül kell boldogulnia, mert isten bizony, nem lesz hajlandó a földön maradni, amíg barátnői csatába szállnak. Vera felsóhajtott, egy forró kávé után vágyakozott. Vajon hányadik repülése lesz azon az estén? Kilencedik? Tizedik? Az öreg kétfedelű gép felzúgott, éktelen recsegés és kattogás közepette pöfögte magából a füstöt. Vera gyűlölte ezt a hangot, legszívesebben már odakint lett volna a felhők közt, ahol leállíthatja a borzalmas zajt, hogy néma, pokolbéli démonként csaphasson le áldozataira. Olyankor csupán a szél süvített vészjóslóan a repülő szárnyai közt, emlékeztetve őt azokra az éjszakákra, amikor még varázsseprűjével szárnyalt a holdfényben. Oh, hogy hányszor ajánlotta a szerelmének is, hogy megtanítja őt repülni, mind seprűnyélen, mind repülővel.

Keresőfények pásztázták az égboltot. Verának rossz előérzete támadt, mikor hallani vélte a Háború lovának vad nyerítését. Minden ízében beleborzongott a hangba, amely egyszerre szólt a mélyből és a fellegekből. Mintha a veszett hátas ott fújtatott volna a nyomában. Körbenézett, de csupán az éjsötét hófelhőket látta. Talán csak a fáradtság űzött vele gonosz tréfát. De alighogy mindezzel megnyugtathatta volna magát, a jeges szél süvítésében ismét furcsa hangokat hallott. Egy pokolbéli lidérc sikolyát, melyet túl jól ismert. Tekintetét a hang irányába kapta, miközben félrerántotta repülőjét. A sötét fellegek közt csillagfény gyúlt, gépfegyver ropogott, és Vera hiába próbált kitérni a vadász elől, a lövedékek hangos kopogással szaggatták meg vasmadarát. Viszonozta a támadást, amikor a német vadászgép éjsötét árnyként suhant el mellette. Párbajra hívta az ellenséget, elterelve bajtársnői közeléből. Úgy tűnt, a német kapva kapott a lehetőségen, mert a sötétből újabb záporeső zúdult le Verára. Éles fájdalom és forróság gyúlt a vállában, eltalálták. Vera káromkodott, tekintetével a vadászgépet kereste, mely eltűnt az éjszakában. Alig egy pillanattal később a Messerchmitt szélsebesen csapott le rá ismét, lángra lobbantva repülője motorját. Vera elsápadva nézett szembe az éjfekete füst kíséretében fellobbanó tűznyalábokkal.