A nemes és nagy múltú Black-ház

Az utód ellenségei reszkessenek...

Odakint havazott. A csillagvizsgáló toronyban kifejezetten csípős volt a levegő, Walburga utálta, hogy ilyen hideg van. Márciusban. Feljegyzett néhány adatot a Jupiter állásáról, aztán a szemebe sarkából Lucretiára pillantott. Unokatestvére csak azért járt erre az órára, mert ő is. A lány most a hulló hópelyheket figyelte, arcára kiült a szokásos bárgyú mosolya. Ha Walburga nem lett volna jólnevelt, arcon csapta volt, amiért ilyen idegesítő.

A hátuk mögött a tanár tapsolt egyet, mire Walburga összerezzent. Pacát ejtett a pergamenen miatta. A férfira kapta szikrázó tekintetét, aztán összetekerte a pergament, egyetlen pálcamozdulattal elpakolta a holmiját és elsőként indult el a kijárat felé. A lépcsőházból hallotta, hogy a tanár elköszön tőlük.

Lucretia a nyomában szedte a lépcsőfokokat, hogy utolérje, amikor pedig beérte őt, próbált mellette haladni, de Walburga kissé középen haladt, így nem fért el mellette. Végül egyik kezét rá is helyezte a korlátra és úgy lépkedett lefelé, mintha legalábbis egy estélyre vonulna be. De ez csak a Roxfort volt. Lelombozódva állapította meg, hogy az feleannyira sem jó.

Ahogy leért a lépcsősoron, unokanővérével a nyomában folytatta útját. Ők ketten voltak csak mardekárosok asztronómián. A sötét kastély falai között csupán halk neszeket lehetett hallani ilyen késői órán. A folyosó távolabbi kereszteződésénél elhaladt egy kísértet, messzebb prefektusok járőröztek. Ők ketten lekanyarodtak egy éppen elforduló lépcsősorra, majd tovább haladtak, hogy minél hamarabb eljussanak a klubhelyiségbe. Késő volt már, Walburgára ráfért egy pihentető alvás.

A folyosó végén befordulva azonban mindketten megtorpantak. A szemközti falon óriási, vérvörös betűkkel írt felirat díszelgett: Feltárult a Titkok Kamrája. Az utód ellenségei reszkessenek!

- Nézd! – nyújtotta előre Lucretia a karját. Volt valami a földön. Walburga hunyorogva elindult az irányába és néhány lépés után már azt is látta, mi az.

- A kis Sarah Stewart – szólt Lurcretiának, aki mellé lépett és ő is az elsős kislányra pillantott, aki kővé dermedve feküdt a földön. Walburga lehajolt és pálcájával megkopogtatta a homlokát. Mintha beton lett volna.

Kárörvendően elmosolyodott. A hugrabugos kislány rettentően bosszantó volt, főként az utóbbi időben. Alapvetően sárvérű volt, ez már egy ok, hogy utálja, de ha ez nem lett volna elég, volt mersze kiállni magáért és a barátairért. Idegesítő kis rohadék volt.

Walburga felegyenesedett mellőle és folytatta volna útját a klubhelyiség felé, amikor Lucretia megszólalt mögötte.

- Nem kellene szólnunk valakinek?

Walburga megfordult és felvonta egyik szemöldökét.

- Miről?

- Erről – mutatott a gyerekre.

- Kinek? Miért? A kis Sarah éjnek évadján kóválygott a kastélyban, ami tilos. Gondolom annál a dilis, hollóhátas barátocskájánál volt, még kaját is loptak a konyháról – biccentett a lány felé, akinél tányérok és kanalak is voltak. – Így jár, aki nem tartja be a szabályokat – fonta össze maga előtt a karját.

- Jó. Akkor ha róla nem is, arról a feliratról mondjuk csak kéne, nem gondolod?

Walburga türelmen fogytán volt. Bosszús pillantást vetett a falra, aztán ismét Lucretiára nézett.

- Minek?

- Nem is tudom, talán mert „az utód ellenségei reszkessenek"?

- Lucretia, te annyira hülye vagy, nem hiszem el – akadt ki. Mivel nem akarta felhívni magukra a figyelmet, ezért nem emelte fel a hangját. – Te is ismered a legendát – sziszegte. – Ezek a kis korcsok az utód ellenségei, nem pedig mi. Vagy te talán úgy érzed, hogy egyelő vagy ezzel a söpredékkel?