A nemes és nagy múltú Black-ház

Vár a jövő!

1945. április

Roxfort

Orion Black mindig is tudta, hogy ő egy kissé más, mint a többi ember. Szerettek beszélgetni, feltűnősködni, harsány kijelentéseket tenni. Ő inkább olvasott, töprengett és számolt.

A varázslók többnyire gyengék matematikából, ő ellenben már kisgyerekként is mindent megszámlált, tanulmányozta az építőkockákat és mértani pontossággal épített belőlük épületeket, vagy éppen sorozatokat alkotott a nővére gyöngyeiből.

Mivel egyébként tudta, mi a dolga, érdeklődési körét a családja figyelemre méltó tehetségnek hívta, nem pedig elkorcsosult személyiségzavarnak.

Orion tehát tette a dolgát, cserébe szabadidejében azzal foglalkozhatott, amivel csak akart, és még támogatták is benne. Már amennyire az telt tőlük.

Regulus és Arcturus bácsikája is szeretett dolgokat tanulmányozni, habár ők a kísérletekre esküdtek. Orion nem szerette a kísérleteket, mert kiszámíthatatlanok voltak – főleg úgy, ahogyan a nagybátyjai csinálták –, de attól még elment a kis műhelyükbe, amikor egyszer felajánlották neki.

- Hogy tetszik? – kérdezte Regulus bácsi, miután benyitottak. Orion ekkor nyolcéves volt, de mégsem nyűgözték le a kémcsövek, meg a fortyogó üstök, de még a gőzben pálcájával hadonászó Arcturus bácsi sem.

- Gyere csak, gyere – szólt utóbbi, míg a félhomályban arcára vetülő zöldes fény ijesztő árnyakat festett arcára. Mint egy őrült tudós. Pedig egyébként, amikor a hétköznapokon találkoztak, nem tűnt olyannak. Talán azért, mert akkor nem viselt ronda szemüveget, és nem bongyorodott be a haja a gőztől.

Orion beljebb lépett, belenézett egy gőteszemekkel telerakott üvegcsébe, és hümmögött.

- Ne nyúlj hozzá! – mondták neki.

Inkább nem mondta, hogy nem is akart hozzányúlni.

De aztán bármerre lépett, rászóltak, ő meg nem szerette, amikor megmondják neki, mit tegyen és mit ne, főleg, ha egyébként sem állt szándékában az adott cselekedet. Újra csak hümmögött.

Aztán odahívták egy üsthöz, beleöntöttek néhány bájitalt, mire egyfelől borzalmas bűz csapott fel, másfelől pedig vörös szikrák keletkeztek. A két férfinak tetszett, Orion viszont túl villogónak és hirtelennek találta a dolgot, szóval többet inkább nem is jött ide. Úgy döntött, marad a könyveknél.

A könyvek voltak a legjobbak, az embereknél legalábbis mindenképpen jobbak. Ott volt például a nővére meg az unokanővére. Képesek voltak napestig vitatkozni, legyen szó bármiről.

A helyzet akkor vált kellemesebbé, amikor az az ostoba nővére végre elköltözött, így már csak Walburga folytonos elégedetlenségét kellett hallgatnia. Őt viszont még azon a nyáron elvette, onnantól kezdve meg elég volt egy pillantást vetnie rá, és elhallgatott, mert Walburga igyekezett jó feleség lenni.

Orion azért örült neki, hogy neki még van pár éve a Roxfortban, amit Walburga társasága nélkül kell eltöltenie.

Ez az év sok változást hozott az életében. Először is, a családja a gondjaira bízta a kis Alphardot, aki abban az évben kezdte a Roxfortot. Csakhogy a kis Alphardot korántsem kellett félteni, megállt ő a maga lábán, fél év se telt bele, és nem akadt olyan személy a Roxfortban, akit ne vett volna rá bármire. Orion ezek után nem érezte szükségesnek rajta tartani a szemét. Volt neki jobb dolga is.