Lovagregény [[KÉSZÜL]]

York

- Bran. Bran!

Bran felriadt. Valaki ráordított, és most fájt a füle. Nem aludt, csak rádőlt a vasvillára és kicsit elbóbiskolt. Semmi baj nincs ezzel; mindenki megérdemli a pihenést.

Ám apja nem így gondolta.

- Megint csak lazsálsz és nem csinálsz semmit. Menj inkább, segíts édesanyádnak; a konyhában van a húgoddal.

Átadta apjának a vasvillát, s elindult befelé.

Valóban bent voltak; a vasárnapi ebédet készítették elő. Bran húga, Jane a krumplit pucolta, hogy majd anyja bevajazza és megpirítsa a tűzön.

- Á, Bran; ittvagy! - nézett fel anyja a tálcáról - Jó, hogy jöttél; kivihetnéd az evőeszközöket, lábosokat elmosni.

Nem volt szokatlan, hogy Bran amolyan 'szolgaként' funkcionált a háztartásban.

Mellette szóljon, ugyanez volt a helyzet húgával, előtte pedig bátyjával Ethannel, aki jelenleg a megy várában szolgál úri testőrként. Ő volt az első, hogy elhagyta a családi hagyományt, és nemesek környezetét kívánta.

Bran kiskora óta álmodozott valamilyen karddal foglalkozó elfoglaltságról. Eleinte a lovagság is megfordult a fejében, ám később letett erről, mondván a kevés tehetsége miatt. Igazi, mesterien elkészített acélkardját azonban az ágya alatti ládikában tartotta, amit még Ethan adott neki, miközben az apródként eltöltött évét dolgozta le rengeteg vívással, kardforgatással és a helyi csendőrség segítésével. Ennek már két éve; azóta Ethan a vármegye buzgó központjába kerülve lovagiaskodik - legalábbis ezt hangoztatja hazaküldött időnkénti leveleiben - míg hátrahagyott testvérei küszködnek a nyakukba szakadó, mindennapi munkától.

De Brant ez nem állította meg a gyakorlástól. Nehezen, szüleitől megkeresett és összespórolt bronzérméit kardjának éleztetésére használta; maradékát utcai kardművészektől kapott leckékre költötte. A két - vagy inkább másfél - év alatt, lassan, de biztosan elsajátította a kardhasználat alapvető technikáit.

Ha volt szabadideje, le szokott nézni a piactérre, ahol legtöbbször kisebb lovagi tornákat is tartottak a városlakóknak. Ezek nagy ricsajjal és mérges, izgatott ordibálásokkal járt, amik szerencsére nem jutottak el a városszélen lakó Kellogg családhoz, de így Brannek és Janenek sokkal többet kellett gyalogolni a kelleténél.

A nap hevesen sütött a késő tavaszi délelőttön, hívogatta a nyarat. Bran az utolsó lábost mosta, amikor apja visszatért az istállókból.

- Látom, azért csak sikerült találni neked valami tennivalót, nemde? - apja pimaszul rámosolygott fiára, miközben bőrkabátját nyúzta le magáról. Bran, mint aki meg se hallotta, pucolta tovább a lábost. A hétvégi gombaragu maradéka nem nagyon akart kijönni.

- Végeztél?

- Úgy nézek ki?

- Eléggé - vágta rá vállvonogatva Bran. Apja mindig is egy robosztus ember volt, s ezen a majorságban töltött munka sem változtatott. Barna, kócos hajáért és ritka vörös szeméért a legtöbb nő megnézte. Különleges humorral és szeretettel lett megáldva, amiből csak a közeli barátai és családja kaphattak kóstolót. Bran mindig is jobban szerette apját, de nem azért, mert anyja nem tett meg mindent a család jólétéért, csak egyszerűen több időt töltött apjával már csöpp kora óta. Míg a két fiú közül Ethant a kulturáltabb, az értelmiségi rétegek érdekelték, addig Bran inkább a kétkezi dolgokhoz konyított jobban. Így adódott, hogy apjával járt szinte mindenhova és folyton körülötte sertepertélt.