Régi emlékek | Nagito x OC|

2. barátok

-Ezt meg honand szerezted?
Nézett rám komolyan.
-Öhm... hát...
-jaj bocs, be se mutatkoztam még Nagito Komaeda vagyok.
Vakarta meg kínosan a tarkolyát, és meg hajolt elötem.
-Biztos te vagy az új osztálytársunk Ayano Hikari. Az elöbiért meg bocsi.
Bele rakta a kezembe a nyakláncot a kezembe és az ajtó felé ment. Meg kellett szólalnom! Nem hagyhatom, hogy igy elmenjen. Úgy érzem, hogy ha így el engedem véglelg el vesztem.
-A-az egyik barátomtol kaptam!
Nyögtem ki és halotam ahogy meg torpan.
-De miért érdekel...?
-Csak...áhhh mindegy is. Csak kíváncsiság.
Nézett rám mosolyogva. De nekem fel tűnt, hogy csak egy hamis mosoly, én ebben már szinte szakértő vagyok.
-Öhm... Nagito-kun...
-Igen?
-Tudom nem igazán van közöm hozzá, de miért nem beszélgetesz a többiekkel?
-Hát.
Nézett le a földre.
Nem igazán kedvelnek, ha kell beszélgetek velük de eddig se voltak igazán barátaim, vagy is régen volt egy...
Na pont ezért emlékeztet magamra én is pont ilyen vagyok vagy is voltam mert már mondhatni vannak barátaim.
-De úgy láttom, hogy neked biztos sok barátod lehet mert elég gyorsan meg kedveltek téged.
Mosolygott rám megint.
-Hát... Eddig még nem voltak soha barátaim, csak gyerek koromban vólt egy, de az amnéziám miatt el felejtettem...
-Nem is gondoltam rólad, vagy is külsöd miatt. Kedves és szép lánynak láttalak már akkor mikor meg láttalak.
A szívem nagyot dobbant és nem tudtam hova tenni ezt az érzést.
-Áhhhh de szerencsés vagyok~
-Miért?
-Hogy találkoztam veled, kedves vagy velem ami boldoggá tesz. A szerencse most is az oldalamra ált.
Mosolyodot el öszintén ami engem is mosolygásra kényszerített.
-Ayano-chan, neked mi a tehetséged?
-Nem nagy szám de én vagyok az Ultimate Ész.
-Nem nagy szám? Sok okos embert ismerek de ha te ezt ki érdemelted átlagon felüli eszed lehet, ezt tök jó! Vagy is az enyémnél jobb.
-Nem lehet olyan rossz.
-Én vagyok az Ultimate Szerencés.
-Miii?! Ilyen is lehet? Nem tudod el képzelni, hogy mennyire örülnek ha én is ilyen szinten szerencés lennék!
-Nem olyan jó dolog, jó sokszor meg mentete az életemet de ez azzal is jár, hogy nagy ritkán hatalmas balszerencse is követi.
Rá néztem a telefonomra és meglepődve észleltem, hogy lassan több mint 10 perce beszélgetünk.
-Uh már ennyi az idő! Hazza kéne indulnunk.
-Nekem tök mindegy mikor érek haza.
-He?
-Az mindegy miért, ne aggódj nem tervezek itt éjszakázni elmegyek a wc-re és indulok is.
-Jó.
Indultunk el külön irányba. Úgy érzem, hogy ez egy barátság kezdete is lehetne. Indultam el, már az udvaron tartottam amikor is valaki be rántott a bicigli tároló mellé. Rá néztem vagy is rájuk.
-Nolám nolám, csak nem a kis Ayano-chan az?
Kuroo volt az meg kettő haverja.
-Emlékszel még rám?
Bolintóttam.
Már hogyne emlékeznék, ő vólt az aki 2 ével ezelőtt el vette a szűzeségemett...
-Jó kislány.
Szimogatta meg az arcomat.
Összintén szólva nagyon féltem annyira, hogy meg sem mertem mukkanni. Féltem, hogy újra meg teszi velem azokat a szörnyüségekett.
-Nem volt neked annyi elég?
Remeget meg a hangom és könybe lábadt a szemem.
Megint meg történik és senkit sem fog érdekelni, hagyták, hogy megerőszakoljon és senki sem foglalkozott vele.
-Nem, meg jött a kedvem egy kis szórakozáshoz, na vetköz!
Megremegtem nem mozdultam, a mögöttem lévö kétt fiú kezdte el leveni rálam az ingemet. Csak egy melartoban és alulról meg minden rajtam vólt. Már a szoknyámat kezde vólna el le húzni.
-Ayano-chan!
Kuroo hirtelen meg dermedt és a hang irányába nézett.
-Hát a másik szánalóm is meg jött.
Nevette el magát.
-Na mit akarsz Nagito? Azt akarod, hogy ismét megverjűnk? Ennyire élvezted vólna?
Mosolyodot el gúnyosan.
Mi?! Bántoták? Még mások életét is meg akarja  keseríteni!?
-Nem kösz, azóta is sajjog mindenem. De örülnék ha békén hagynátok Ayano-chant.
-Mi lessz ha nem?
Nézett fenyegetöen rá.
-Hááát... Ott egy tanár talán ö jobban értékelné a kis akciótokat.
-Fenébe...
Szólalt meg az egyik fiú.
-Ch...Te is úgyan olyan szánalmas vagy Nagito mint ö! Majd később még találkozunk baba~
Mondta és el mentek. Én meg nem tudtam felfogni, hogy még is mi történt, csak remegtem és csöndben sírtam.
-Jól vagy?
Nézett rám aggódva. Hirtelen csak kitört belőlem a sírás, magához húzott és szorosan átölelte és nyúgtatgatot egészen addig míg meg nem nyúggodtam. Majd ránéztem Nagito-kunra, a szeme aggodalmat sugároz.
-J-jól vagyok...
-Miért akart....megerőszakolni...?
-2 ével ezelőtt kezdődött minden azután 2 ször is megttete. Senkit nem érdekelt nem szólt nem tett azért, hogy ezt abba hagyják.
-Istenem.... Ne aggódj én nem fogom hagyni, hogy megint bántsanak!
Akkorát dobbant abban a pillanatban a szívem, hogy azt hittem, hogy ki ugrik a helyéröl. Valaki akinek fontos vagyok és meg akar védeni, azt hittem, hogy soha nem lessz ilyen..,
Rám rakta az ingemet és begombolta de csak ilyenkor sikerült a gondolat menetemből kizökkenteni.
Rám nézett csillogó szemekkel, úgy érzem, hogy teljesen rabul ejett engem. Fel állatam meg igazítottam a tuhámat és el is indultunk. Végig beszéltük az egész utat teljesen el is felejtettem, hogy mi történt csak Nagito-kunra tudtam koncentrálni. Majd oda értünk a házhoz.
-Mindent köszönök!
Mosolyodotam el miközben felé néztem.
-Semiség. Örülök, hogy egy olyan értéktelen szemét mint én boldogá tud tenni.
-Mi? Te nem vagy az!
Fogtam meg mind a kettő kezét.
-Nem ismerlek jól, de eddig amit láttam belöled biztosra állíthatom, hogy egy nagyon kedves és aranyos fiú vagy!
El engedtem a kezét és hátrébb léptem egy lépést.
-M-majd holnap találkozunk!
Siettem be a házba őt otthagytam.