Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
AUGUSZTUS 11. 23:04
Szakadó eső és augusztus.
— Hyung?
Megint itt tartunk. A zivatarban állva, telefonnal a kezemben várom, hogy a fiú megszólaljon. A cigarettáim eláztak, pedig mit meg nem adnék azért, hogy a mentolos nikotin gomolyogjon a tüdőmben, kimondatlan gondolatok helyett.
— Mondd, Mingi — szinte látom magam előtt alakját, ahogy bal – szigorúan a bal – kezének ujjperceit addig hajlítja, míg körmeinek vége lilából fehérbe színeződik át. Telt ajkai közül nehéz sóhaj távozik; nehéz, mert azok a szavak, melyek bordái közt rekedve szúrják gyomrát a szén–dioxiddal keveredve távoznak lényéből.
— Hogy érted azt, hogy olyan ez az irántad érzett szeretet, olyan mély és borús, melyet csak sárgával tudnék leírni? — kérdi, hangszíne fátyolosan cseng fülemben. — A sárga nem egyenlő a borússal.
Az eső cseppjei fagyosan érintkeznek forró bőrömmel, a káros füst helyett most az ázott beton aromája kúszik tüdőmbe – felnevetek. Őszinte kacaj ez, mely olyannyira kölcsönös ellentmondásban áll mindennel; az időjárással, a homályos csillagokkal, Mingi értetlen kérdőjeleivel. Pontosan annyira ellentmondásos, mint a sárga és a borús.
— Úgy értem, hogy néha egy színhez más érzelem is tartozhat. Hongjoongnak sem azért sötétkék a haja, mert mindig szomorú, tudod? — kuncogásfoszlány szökik ki ajkaimon, majd buborék formájában lebeg tovább. Egészen Szöulig repül, Mingi világoskék falú, pontosan három ablakkal és nyolc polccal rendelkező szobájáig; ott pedig kipukkad, a narancsszín tincses fiút is egy kacajra bátorítva.
— Borús a hangulatod, amikor szeretsz?
MÁRCIUS 7. 14:39
— Szeretnél zenét hallgatni? — súgom csendesen, miközben ujjaimmal újabb narancs–tincset kérek fel keringőre.
Ajkaimon szüntelen mosoly táncol, ahogy a szobában égő gyertya megvilágítja a fiú hosszú szempilláit. Feje mellkasomon pihen, vékony csuklóján ékeskedő, a fényben zöld színben pompázó karkötője csiklandozza oldalam, míg ujjbegyei a szívem ritmusára érintődnek bal kézfejemhez – így nézzük a csillagokat.
Abszurd. Ahogy a csillagos mondat végigsuhan elmémben, kuncogásra hajazó szusszantás csusszan ki ajkaimon. Mingi szobája nappal világoskékben ragyogott, éjszaka viszont nyoma sem volt a kettős színnek; éjszaka csakis a sötét és a plafonon bécsi vagy épp angol – tudja fene – keringőt járó, zöldesen világító csillagok uralkodtak. Hiába volt a három ablak közül az egyik hatalmas, a fiú utálta az igazi égbolton tündöklő, valós planétákat vizslatni. Sokkal szívesebben fürkészte a zöld csillagokat, én pedig sokkal szívesebben fürkésztem őt; felragaszthattam volna a falra a legfényesebb csillag címkével, ahogy az arcára vetülő, zöld sziluett beragyogta a nappal pirospozsgás almácskákat.
